Egy kora tavaszi hétvége a
Börzsönyben

   "Atya világ! 33 ember azért mégis csak sok tanár úr!" - mondtam, mikor megtudtam, hányan kell "elviseljünk" egymást 1999. március 12-től 15-éig terjedő hosszú hétvégén. Hát igen! Úgy látszik egyre népszerűbbek lesznek ezek a kis kiruccanások Magyarország különböző tájaira.

    Szóval elindultunk, jobban mondva a vonat alattunk, s ment Kiskunfélegyházán, Bp-en, Vácon keresztül (néhol azért átszálltunk) egészen Diósjenőig. Diósjenőn 7 óra körül koromsötét, és néhány ember fogadott bennünket. A néhány emberhez tartozó össz 2 db terepjáró bevitte a 26 ember hegynyi csomagját a Diósjenőtől 10 km-re levő Királyháza nevű szállásunkig.

    Miután a két autó elviharzott, mi is elindultunk, hogy begyalogoljunk a "MOL" kulcsosházig. A tömöttnek egyébként sem mondható menetoszlop eleje és vége közötti különbség már a falu végére jelentősen megnövekedett, s ez később még fokozódott. Az eredmény: mikor mi már régen a szobáinkban pakoltuk ki a cuccainkat a vége még csak akkor ballagott be a kapun.

    Már-már megbarátkoztunk azzal a gondolattal, hogy ki kell járnunk tusolni, s lehet hogy nem is melegvízzel, amikor KoPe tanát úr közölte a "kedvező" híreket. Tus bezárva, a víz leengedve a rendszerből, kint van kút, de még mielőtt valaki örülne a vezetékes víznek elmondom, hogy nyomós, pumpás vagy hogy a fenébe hívják az ilyent. Az összes víznyerési lehetőségünk ez, mivel az ártéziről le van szerelve a szivattyú. Egy nagy tejeskanna ivóvíz ugyan van a konyhában, de mi lesz ha kiürül? (Szorgalmas emberek kiszámolták, mennyi víz jut naponta fejenként ilyen feltételekkel, de gyorsan el is felejtették az eredményt, nehogy mindenki megszökjön.) Elvégre van jármű hozhatunk vizet a közeli (kb. 8 km) Kemencéről. Vagy ha mégse, a nyomóskút a gondnok szerint iható, a felesége szerint azért forraljuk fel mielőtt innánk belőle! Na szép kilátások mondhatom!

    Elnézést kérek az olvasótól a vízhelyzet hosszas ismertetéséért, de ezt a fontos momentumát a kirándozásnak nem lehetett kihagyni a leírásból. Még mielőtt azonban valaki nagy ívben elhajítaná ezt az írást, s túlzott nomádsággal vádolna, s lemondana a hasonló túrákról a maga részéről, elmondanám, hogy ez nem minden olgakope-kiránduláson van így. Különben meg az ilyet is szokni kell, ki tudja hova veti a kegyes sors az embert.

    E jó hírek után tanár úr a következő vad ötlettel állt elő. Mi lenne, ha felmásznánk a "tábor" fölé magasodó 633 m magas hegyecskére. Az esti 10 órakor jövő vad ötletre néhányan "vadul" igent mondtak, s néhány perc múlva már kinn is találtuk magunkat felöltözve a csípős levegőben a patakparton. A térképen jelzett átkelőhely sehol. Már-már dugába látszott dőlni éjszakai kalandozásunk, mikor Katona^* (rendes nevén Katona Pál, tanár úr régi barátja, túrázótársa) hídépítésre alkalmas helyet talált.
    ^*nem tiszteletlenségből, csak nemes egyszerűségből fogom a következőkben így említeni az általam nagyon is nagyra becsült Katona Pál urat.

    A "katonai" híd egy vastagabb, terhelhető fatörzset és egy kapaszkodásra alkalmas vékonyabb törzset foglal magába. (Ezt a hidat ott tartózkodásunk alatt többször is igénybe vettük.)
Már rég óta kapaszkodtunk felfelé (volt is mit 320 m-ről 633 m-re) a sáros erdészeti úton, mikor kereszteztünk egy másikat, majd ezen haladtunk K-nek. Az út egy idő után ismét ereszkedni kezdett, s kezdtünk kételkedni, hogy érintettük volna a csúcsot. Egy kis térképészkedés után, kiderült, hogy jó helyen vagyunk, csak egy kicsit még alacsonyan. Így a turista útról merőlegesen letérve, amatőr sziklamászó tudásunkat csillogtatva tettünk meg a csúcsot jelző megyehatárkőig hátralévő "köves" utat.

    A Bugyihón (ez a hegy rendes neve) csillagos ég és rengeteg hóvirág fogadott bennünket. Egy kicsit kifújtuk magunkat, nézelődtünk, majd elindultunk lefelé a hegy másik oldalán. Nem az úton, csak úgy natúran az erdőben a D-i irányt követve ereszkedtünk. Odalent valahogy átevickéltünk a patakon, s innen már a betonon mentünk hazáig. Mielőtt végleg elaludtam volna, megszámoltam a megtett km-eket, az eredmény: 15 km.

   

1999.03.13. (második nap)

    Elég sokáig aludtunk. Talán köszönhető ez annak is, hogy az ablaktáblákat este behajtottuk, s mivel (magamat ismerve) igencsak fotocellás természetű vagyok, csak fél 9 felé kászálódtam ki az ágyból, amikor a táblák között már elég fény szűrődött be aktivizálásomhoz. A többiek is ébredeztek. Persze hidegbe senki sem akart felkelni, míg valaki fel nem áldozta magát, s felélesztette a már igencsak haldokló tüzet. Ez a "maga" most én voltam. András meg is jegyezte: "Árpi, állítom benned eszkimóvér folyik!"

    Megreggeliztünk, összecuccoltunk, s 10 táján elindultunk, hogy megmásszuk a Börzsöny legmagasabb csúcsát. Az aszfalton Kemence felé vettük az irányt, majd néhány méter után rátértünk egy erdészeti útra, ami természetesen jelzett turistaút is egyben. Fél kilométer után megálltunk egy gördeszkánál (a térkép jele után mi csak így hívjuk a pihenőhelyeket), s megnéztünk egy különleges forrást, a Tűzköves-forrást. Ez attól különleges és szép, hogy a forrás nem más mint az alatta folyó patak kivájta sziklafalról csöpögő víz.

    A terep egyre emelkedik, s lehet hogy meglepő, de egyre havasodik is. Szerencsére ez már csak a maradék, az összepréselődött, hó. Egy keményebb sziklás rész után szinte az egész Börzsöny hirtelen elénk tárul. Fenn elhajigáltuk összes mindenünket, s pihentünk a napsütötte csúcson, élveztük a tavasz első melegét. Ez a "moflonbogyóval" megszórt tető a Nagy-Mána.

    A csúcs "mögött" húzódó napsütötte gerincen indultunk tovább. Ez a hely a legjobb szemléltetőeszköz a Börzsöny vulkánosságának beismerésére. Az út mellett majdnem függőleges falú félszakadék húzódik melynek aljában a vulkános kőzetek aprózódásának eredményeképpen létrejövő hatalmas kőtengerek találhatók. Már maga a sziklafal is félelmetes, hát még a mélység alatta. Valahol ennek a mélységnek az alján morajlik a Rózsás-patak amely a fő úti célunk a Csóványos csúcsa alatt kezdi meg kanyargós életét.

    A bércen tovább ereszkedve értük el a Sasfészek-bérc nevű sziklát. Innen ismét havas enyhén emelkedő terep következik lévén É-i kitettségű az oldal. Itt volt a legmélyebb a hó (kb.: 30-40 cm!!) amivel az egész gyaloglászás során találkoztunk. Ennek ellenére egy felnőtt embert is megtartott a felszínén.

    Fenn a "Csótányoson" megálltunk pihenni, erőt gyűjteni. Míg a többiek a kilátóból nézelődtek szerte a nagyvilágba, én addig visszaereszkedtem a Rózsa-forrásig, s feltöltöttem a vízkészleteimet. A visszatérésem után nem sokkal elindultunk lefelé a sáros úton. Mire a hegy aljába értünk már néhányan túl voltunk a kisebb-nagyobb eséseinken. Tanár úr is szép hátast dobott. Felmásztunk a Csóványos szomszédságában lévő, a Börzsöny síparadicsomának számító Nagy-Hideg-hegyre is.

    A síparadicsom intézményeihez tartozott egy kellemes kőépület is a szokásos felvonókon kívül. E létesítmény szolgáltatásait mindjárt igénybe is vettük, jobban mondva csak azokat amik nem, vagy csak korlátozott pénzigényűek voltak, mert azt egyáltalán nem lehet elmondani az épület büféjéről, hogy hű de "paradicsomi" árak uralkodtak. (A 2.500 Ft-os doboznyi filteres tea megvételére való próbálkozásom után, felhagytam minden hasonló művelettel.) Megebédeztünk, s elindultunk hazafelé, mert igaz, hogy még csak délután 3 körül járt az idő, de még nagy út állt előttünk.

    Egy ideig együtt menetelt a csoport, de Andrásék úgy döntöttek (velünk ellentétben), hogy inkább a nehezebb, de rövidebb utat választják. A maradék mi pedig tovább indult a patak mellett a völgyben. Ezen a területen valamikor intenzív erdőgazdálkodás folyt. Ma is folyik, csak ma már nem olyan intenzív és egy kicsit modernebb is. Ennek a modernségnek köszönhetően az egykori erdészeti, keskeny nyomtávú vasút egy darabja mára már érvényét vesztette. A régi sínek és talpfák nagy része még mindig a helyén van. Ennek mi, -egy kis túlzással- kényelmes turisták igen örültünk, ugyanis az utunkat folyton keresztező patakon a felette megmaradt 2 szál sínen közlekedtünk által. Mire beszürkült már a jobb minőségű hidakat nyújtó, még használt vonalon bandukoltunk. Hamarosan elértük a betont, minket pedig a sötét.

    Mire -kb. 10 körül- hazaértünk Andrásék már javában szaunáztak. A szobában ugyanis olyan jól sikerült begyújtani, hogy egy szál alsógatyában szaladgáltunk egész este, miközben a nyomóskút felélesztésére kinn hagyott, vízzel teli teáskannában 2 centis jégpáncél volt. A hideg ellenére megfürdöttünk. Ki hogy. Volt aki csak az arcát, de volt - András és Jani személyében- aki levetkőzve "vállalta be" a villámfürdést, igen nagy mennyiségű hidegvízzel és ordibálással. Minden egyes lavór hidegvíz, a fiúkból már már félelmetes hangokat csalt - "Gyilkolj!"

    Gyilkoló Janival a konzerves vacsora után 24 km-t állapítottunk meg aznapi teljesítményünknek.

   

1999.03.14. (harmadik nap)

    Másnap, reggeli után É-nak, a mára fő célként a kitűzött Drégelyvárnak, vettük az irányt. A patakon (az első napi hidunkon) átkelve indultunk el a kék négyszögön. Egy ideig a Kemence-patak mellett, majd a Mese-patak mellett haladtunk egyelőre még jó, tiszta, száraz erdészeti úton. Az ég tiszta vala, s a nap is sütött. Ennek ellenére még mindig kabátot kívánó hűvös volt. Egy éles kanyar után eltávolodtunk a pataktól, meg a jó úttól is, hogy 2 km-es felázott, sáron és minden jelzés nélküli úton küzdjük előre magunkat. Olyan lassan haladtunk mint egy reumás csiga, pedig még nem is emelkedett. Egy magaslesnél végre összefutottunk a hőn áhított sárga jelzéssel.

    A kereszteződésben álló tölgyfák alatt pihentünk egy kicsit, majd tovább indultunk a vadászkastély irányába. (Takaros kis kastély volt.) Letértünk az eddigi erdészeti útról. A jel eltűnt, mi pedig egy nagy dzsumbujban találtuk magunkat. Nézelődtünk egy sort, míg valaki rá nem bukkant a turistajelzésre, s folytathattuk az utunkat, egy kis ereszkedéssel már a betonon. A völgyben egy másik betonúttal "kereszteződtünk", majd elindultunk felfelé a Törökasszony útjának nevezett napsütötte oldalon. A Törökasszony mellet, igaz nem török, de serényen dolgozó favágókkal találkoztunk. Innen már kb. 15 percre volt a felvidék egyik híres erőssége, a Drégely-vár.

    Fenn a romok igen jó állapotban vannak, a vár egyes részeit újra is építették. Miután bevettük a várat, megebédeztünk győzelmünk örömére. A 444 m magasan levő várból visszaereszkedtünk a Várhegy lábához. Itt mindenki dönthetett, egyenesen hazaindul, vagy eljön velünk megnézni a Honti-szakadékot. A 28 valahány emberből 8-an választottuk az utóbbit. Azzal köszöntünk el egymástól, hogy mire hazaérünk, meg lesz főzve a vacsora -nevezetesen a paprikáskrumpli.

    Így elindultunk a kék jelzésen, a "Börzsönyi kéken". Szép, napsütéses időben emelkedtünk az elegyes erdőben. A kecske háta (Kecske-hát) és a Sárkánytörés után érkeztünk a Kőkapuhoz. Itt az erdészeti út két szikla között halad, s ha sziklaoldalon növő, az útra behajló fákkal együtt nézzük, tényleg olyan, mint ha egy kapu lenne. A Kőkapu után az út a madárdalos erdőben szépen ereszkedett. Eléggé csöndbe gyalogolhattunk, leszámítva a beszélgetést, mert Kovács Péter tanár úr egyszer csak megállt, s mutatja ám, hogy ott mennek az szarvancsok. Egy még érdekesebb dologgal is találkoztunk. A bükkös avarjában egy cirilbetűs, 40 centis lövedékdarab feküdt. A következő negyed óra a lőszerről szólt, s alig vettük észre, hogy ismét 4-5 szarvas menekül előlünk a hegyoldalon felfelé. Nemsokára elértük a kereszteződést, ahonnan már csak egy köpésnyire van az Ős-Ipoly munkálkodta terület, a Honti-szakadék. Hát nem mondom elég nagy munka lehetett ekkora "gödröt" vájni. A szakadék szélénél ugyanis élénk tárult a 20-30 m mély szurdokvölgy függőleges falaival.

    Lementünk a Hontra vezető műútig. Az út mellett tábla jelzi, hogy itt kezdődik a Duna-Ipoly Nemzeti Park. A Honti-szakadék állítólag nagyon szép, főleg tavasszal. Sajnos mi ebből nem sokat láthattunk, mivel még lombfakadás előtt jártunk benne. A kb.: 40 m hosszú agyagos, agyagpalás oldalú völgy akár egy zsákutca. A vége felé egy omladékos palán átgördülő vízesés, amit még megmászni sem lehet. Miután kinézelődtük magunkat vissza mennünk az útra. Innen nagyon jól lehetett látni a tettest, az Ipolyt, aki ismét munkálkodik, lévén éppen a medréből kilépve vala. Hazafelé tartottunk már amikor megálltunk pihenni, és enni az út mellett. Csodálkozva vettem észre a nadrágomon mászó kullancsot. Úgy látszik ezeket a kis vérszívó pókszabásúakat, már az első nap sugarai is kicsalogatják.

    Egy tisztásnál elhagytuk a kékjelzést és a zöldre tértünk át, jobban mondva tértünk volna át ha meg is találtuk volna. A Vadföld végénél aztán rábukkantunk. 500 m múlva kereszteztük a Bernecebarátit és Nagyoroszit összekötő betont (ezen ma már egyszer keresztülvágtattunk). Az út mellett álló gördeszkánál megálltunk, megettük amink volt, s előszedtük a zseblámpákat, mert már erőteljesen sötétedett. Teljesen sötét volt már amikor elkezdtünk felfelé mászni hazatérésünk utolsó akadályán a Lopona-bércen. Tanár urat a lányok hátraparancsolták, s hogy, hogy nem Petivel kerültünk az élre (a lányok gondolom mekkora örömére). Végre "átbuktunk" a bércen, de mielőtt ereszkedni kezdtünk volna megpróbáltam hazaszólni Orsi mobilján, de valahogy nem volt elég "térerő". Ezek szerint nem másztunk még elég magasra! ]:-))

    Innen már ismerős volt a terep. Erre jártunk ugyanis, amikor a Bugyihóra mentünk. De mivel most nem a Bugyihóra akartunk eljutni, ezért lekanyarodtunk a piroson Királyházának. Fentről már látni véltük a "falucska" fényeit, s talán az már ott a tábortűz. Lefelé még találkoztunk egy alvó héját, akit "sikerült" felébreszteni. Egy zseblámpás átkelés következett még a patakon, majd beestünk a kis ház konyhájába. Itt már nagyban folytak a paprikás krumpli előkészületei. A finom vacsora után (az embernek ilyenkor minden jól esik *), még sült krumplit is kaptunk. Volt olyan is, aki inkább a szalonnasütés füstös élményét választotta.
^* A félreértések elkerülése végett közlöm, hogy nem rossz szándékkal írtam ama sorokat, nem a paprikás milyenségére akartam utalni.( Egyébként pedig nagyon jól sikerült volt.)

    A kinti, hidegvizes fürdőzőkhöz még ketten csatlakoztunk Tamással, (a tegnap estéhez hasonló effektusokkal) mégpedig azért, hogy a mai 27,5 km után elmondhassam magamról, viszonylag tisztán bújok a hálózsákomba.

   

1999.03.15. (negyedik nap)

    Reggel, felkelés után, elkezdtünk pakolni, ugyanis vissza Diósjenőre is gyalog kell mennünk. A pakolászás, takarítás közben vettük észre, hogy szomszédaink is lettek az éjszaka folyamán. Az udvarban álló sátorból össz 4 db ember bújt elő.

    Fogmosás közben azon gondolkodtam, vajon honnan kerülhetett szappan a fogkrémembe, mert igen szappanszerű ízeket kezdtem érezni. Talán nem is a fogkrém, hanem a tegnapi szappanos fürdés leszivárgó vízének eredménye. Elképesztő, micsoda "jól működő" környezetszennyezési modell. Sikerült ráncba szedni a házat. A szemét kitakarítva, a padló felseperve. Akár indulhatnánk is. Elköszöntünk Katonáéktól és Csabáéktól, majd elindultunk a tavaszi napsütésben Diósjenőre.

    A vonaton nagy volt a kíváncsiság. A 3 kabinnyi ember figyelt most egyre. A Bakony-Muki vetélkedő börzsönyi kihelyezett versenyének eredményhirdetése következett. Mindenki kapott valamit, legalább egy csokit és egy tapsot, amiért ilyen "jól" szerepelt. Ilyenkor persze mindig felmerül a kérdés: hova megyünk legközelebb? Válasz: Talán a Bakonyba...

Mikor es ez eromány bonyolítva vala,
már az követkető tourázás szervezése folya.

    Eme esetet lejegyezte (az saját néző pontya szerént):
Kopasz Árpád