Egy kora tavaszi hétvége a Börzsönyben
(Avagy Börzsöny-túra '99)
|
"Atya világ! 33 ember azért mégis csak sok tanár úr!"
- mondtam, mikor megtudtam, hányan kell "elviseljünk"
egymást 1999. március 12-től 15-éig terjedő hosszú
hétvégén. Hát igen! Úgy látszik egyre népszerűbbek
lesznek ezek a kis kiruccanások Magyarország különböző tájaira.
Szóval elindultunk, jobban mondva a vonat alattunk, s ment Kiskunfélegyházán,
Bp-en, Vácon keresztül (néhol azért átszálltunk) egészen Diósjenőig. Diósjenőn 7 óra
körül koromsötét, és néhány ember fogadott bennünket. A néhány emberhez tartozó
össz 2 db terepjáró bevitte a 26 ember hegynyi csomagját a Diósjenőtől 10 km-re
levő
Királyháza
nevű szállásunkig.
Miután a két autó elviharzott, mi is elindultunk, hogy begyalogoljunk a
"MOL" kulcsosházig.
A tömöttnek egyébként sem mondható menetoszlop eleje és vége
közötti különbség már a falu végére jelentősen megnövekedett, s ez később még
fokozódott. Az eredmény: mikor mi már régen a szobáinkban pakoltuk ki a
cuccainkat a vége még csak akkor ballagott be a kapun.
Már-már megbarátkoztunk azzal a gondolattal, hogy ki kell járnunk tusolni, s lehet
hogy nem is melegvízzel, amikor KoPe tanát úr közölte a "kedvező" híreket. Tus
bezárva, a víz leengedve a rendszerből, kint van kút, de még mielőtt valaki örülne a
vezetékes víznek elmondom, hogy nyomós, pumpás vagy hogy a fenébe hívják az
ilyent. Az összes víznyerési lehetőségünk ez, mivel az ártéziről le van szerelve a
szivattyú. Egy nagy tejeskanna ivóvíz ugyan van a konyhában, de mi lesz ha kiürül?
(Szorgalmas emberek kiszámolták, mennyi víz jut naponta fejenként ilyen feltételekkel,
de gyorsan el is felejtették az eredményt, nehogy mindenki megszökjön.)
Elvégre van jármű hozhatunk vizet a közeli (kb. 8 km) Kemencéről. Vagy ha mégse, a
nyomóskút a gondnok szerint iható, a felesége szerint azért forraljuk fel mielőtt
innánk belőle! Na szép kilátások mondhatom!
Elnézést kérek az olvasótól a vízhelyzet hosszas ismertetéséért, de ezt a fontos
momentumát a kirándozásnak nem lehetett kihagyni a leírásból. Még mielőtt azonban
valaki nagy ívben elhajítaná ezt az írást, s túlzott nomádsággal vádolna, s lemondana
a hasonló túrákról a maga részéről, elmondanám, hogy ez nem minden
olgakope-kiránduláson van így. Különben meg az ilyet is szokni kell, ki tudja hova veti a
kegyes sors az embert.
E jó hírek után tanár úr a következő vad ötlettel állt elő. Mi lenne, ha felmásznánk a
"tábor" fölé magasodó 633 m magas hegyecskére. Az esti 10 órakor jövő vad ötletre
néhányan "vadul" igent mondtak, s néhány perc múlva már kinn is találtuk magunkat
felöltözve a csípős levegőben a patakparton. A térképen jelzett átkelőhely sehol.
Már-már dugába látszott dőlni éjszakai kalandozásunk, mikor
Katona*
(rendes nevén Katona Pál, tanár úr régi barátja, túrázótársa)
hídépítésre alkalmas helyet talált.
*nem tiszteletlenségből, csak nemes egyszerűségből
fogom a következőkben így említeni az általam nagyon is nagyra becsült Katona Pál
urat.
A "katonai" híd egy vastagabb, terhelhető fatörzset és egy kapaszkodásra alkalmas
vékonyabb törzset foglal magába. (Ezt a hidat ott tartózkodásunk alatt többször is
igénybe vettük.)
Már rég óta kapaszkodtunk felfelé (volt is mit 320 m-ről 633 m-re) a sáros erdészeti
úton, mikor kereszteztünk egy másikat, majd ezen haladtunk K-nek. Az út egy idő
után ismét ereszkedni kezdett, s kezdtünk kételkedni, hogy érintettük volna a csúcsot.
Egy kis térképészkedés után, kiderült, hogy jó helyen vagyunk, csak egy kicsit még
alacsonyan. Így a turista útról merőlegesen letérve, amatőr sziklamászó tudásunkat
csillogtatva tettünk meg a csúcsot jelző megyehatárkőig hátralévő "köves" utat.
A Bugyihón (ez a hegy rendes neve) csillagos ég és rengeteg
hóvirág
fogadott bennünket. Egy kicsit kifújtuk magunkat, nézelődtünk, majd
elindultunk lefelé a hegy másik oldalán. Nem az úton, csak úgy
natúran az erdőben a D-i irányt követve ereszkedtünk. Odalent valahogy
átevickéltünk a patakon, s innen már a betonon mentünk hazáig. Mielőtt végleg
elaludtam volna, megszámoltam a megtett km-eket, az eredmény: 15 km.
|
1999.03.13. (második nap)
Elég sokáig aludtunk. Talán köszönhető ez annak is, hogy az ablaktáblákat este
behajtottuk, s mivel (magamat ismerve) igencsak fotocellás természetű vagyok, csak
fél 9 felé kászálódtam ki az ágyból, amikor a táblák között már elég fény szűrődött be
aktivizálásomhoz. A többiek is ébredeztek. Persze hidegbe senki sem akart felkelni,
míg valaki fel nem áldozta magát, s felélesztette a már igencsak haldokló tüzet. Ez a
"maga" most én voltam. András meg is jegyezte: "Árpi,
állítom benned eszkimóvér folyik!"
Megreggeliztünk,
összecuccoltunk, s 10 táján elindultunk, hogy megmásszuk a
Börzsöny legmagasabb csúcsát. Az aszfalton Kemence felé vettük az irányt, majd
néhány méter után rátértünk egy erdészeti útra, ami természetesen jelzett
turistaút
is
egyben. Fél kilométer után megálltunk egy gördeszkánál (a térkép jele után mi csak
így hívjuk a pihenőhelyeket), s megnéztünk egy különleges forrást, a
Tűzköves-forrást.
Ez attól különleges és szép, hogy a forrás nem más mint az alatta folyó patak kivájta
sziklafalról csöpögő víz.
A terep egyre emelkedik, s lehet hogy meglepő, de egyre havasodik is. Szerencsére ez
már csak a maradék, az összepréselődött, hó. Egy keményebb sziklás rész után szinte
az egész
Börzsöny
hirtelen elénk tárul. Fenn elhajigáltuk összes mindenünket, s
pihentünk a napsütötte csúcson, élveztük a tavasz első melegét. Ez a
"moflonbogyóval" megszórt tető a
Nagy-Mána.
A csúcs "mögött" húzódó napsütötte gerincen indultunk tovább. Ez a hely a legjobb
szemléltetőeszköz a Börzsöny vulkánosságának beismerésére. Az út mellett majdnem
függőleges falú félszakadék húzódik melynek aljában a vulkános kőzetek
aprózódásának eredményeképpen létrejövő hatalmas kőtengerek találhatók. Már
maga a sziklafal is félelmetes, hát még a mélység alatta. Valahol ennek a mélységnek
az alján morajlik a Rózsás-patak amely a fő úti célunk a Csóványos csúcsa alatt kezdi
meg kanyargós életét.
A bércen tovább ereszkedve értük el a Sasfészek-bérc nevű sziklát. Innen ismét
havas enyhén emelkedő terep következik lévén É-i kitettségű az oldal. Itt volt a
legmélyebb
a hó
(kb.: 30-40 cm!!) amivel az egész gyaloglászás során találkoztunk.
Ennek ellenére egy felnőtt embert is megtartott a felszínén.
Fenn a
"Csótányoson"
megálltunk pihenni, erőt gyűjteni. Míg a többiek a kilátóból
nézelődtek szerte a nagyvilágba, én addig visszaereszkedtem a Rózsa-forrásig, s
feltöltöttem a vízkészleteimet. A visszatérésem után nem sokkal elindultunk lefelé a
sáros úton. Mire a hegy aljába értünk már néhányan túl voltunk a kisebb-nagyobb
eséseinken. Tanár úr is szép hátast dobott.
Felmásztunk a Csóványos szomszédságában lévő, a Börzsöny síparadicsomának
számító
Nagy-Hideg-hegyre is.
A síparadicsom intézményeihez tartozott egy kellemes
kőépület
is a szokásos felvonókon kívül. E létesítmény szolgáltatásait mindjárt
igénybe is vettük, jobban mondva csak azokat amik nem, vagy csak korlátozott
pénzigényűek voltak, mert azt egyáltalán nem lehet elmondani az épület büféjéről,
hogy hű de "paradicsomi" árak uralkodtak.
(A 2.500 Ft-os doboznyi filteres tea megvételére való próbálkozásom után, felhagytam
minden hasonló művelettel.) Megebédeztünk, s elindultunk hazafelé, mert igaz, hogy
még csak délután 3 körül járt az idő, de még nagy út állt előttünk.
Egy ideig együtt
menetelt a csoport, de Andrásék úgy döntöttek (velünk ellentétben), hogy inkább a
nehezebb, de rövidebb utat választják. A maradék mi pedig tovább indult
a patak mellett a völgyben.
Ezen a területen valamikor intenzív erdőgazdálkodás folyt. Ma is folyik, csak ma már
nem olyan intenzív és egy kicsit modernebb is. Ennek a modernségnek köszönhetően
az egykori erdészeti, keskeny nyomtávú vasút egy darabja mára már érvényét
vesztette. A régi sínek és talpfák nagy része még mindig a helyén van. Ennek mi, -egy
kis túlzással- kényelmes turisták igen örültünk, ugyanis az utunkat folyton keresztező
patakon a felette megmaradt 2 szál sínen közlekedtünk által. Mire beszürkült már a
jobb minőségű hidakat nyújtó, még használt vonalon bandukoltunk. Hamarosan
elértük a betont, minket pedig a sötét.
Mire -kb. 10 körül- hazaértünk Andrásék már javában szaunáztak. A szobában ugyanis
olyan jól sikerült begyújtani, hogy egy szál alsógatyában szaladgáltunk egész este,
miközben a nyomóskút felélesztésére kinn hagyott, vízzel teli teáskannában 2 centis
jégpáncél volt. A hideg ellenére megfürdöttünk. Ki hogy. Volt aki csak az arcát, de
volt - András és Jani személyében- aki levetkőzve "vállalta be" a villámfürdést, igen
nagy mennyiségű hidegvízzel és ordibálással. Minden egyes lavór hidegvíz, a fiúkból
már már félelmetes hangokat csalt - "Gyilkolj!"
Gyilkoló Janival a konzerves vacsora után 24 km-t állapítottunk meg aznapi
teljesítményünknek.
|
1999.03.14. (harmadik nap)
Másnap, reggeli után É-nak, a mára fő célként a kitűzött
Drégelyvárnak, vettük az
irányt. A patakon (az első napi hidunkon) átkelve indultunk el a kék négyszögön.
Egy ideig a Kemence-patak mellett, majd a Mese-patak mellett haladtunk egyelőre
még jó, tiszta, száraz erdészeti úton. Az ég tiszta vala, s a nap is sütött. Ennek
ellenére még mindig kabátot kívánó hűvös volt. Egy éles kanyar után eltávolodtunk a
pataktól, meg a jó úttól is, hogy 2 km-es felázott, sáron és minden jelzés nélküli
úton
küzdjük előre magunkat. Olyan lassan haladtunk mint egy reumás csiga, pedig még
nem is emelkedett. Egy magaslesnél végre összefutottunk a hőn áhított sárga
jelzéssel.
A kereszteződésben álló tölgyfák alatt pihentünk egy kicsit, majd
tovább indultunk a vadászkastély irányába. (Takaros kis kastély volt.) Letértünk az
eddigi erdészeti útról. A jel eltűnt, mi pedig egy nagy dzsumbujban találtuk magunkat.
Nézelődtünk egy sort, míg valaki rá nem bukkant a turistajelzésre, s folytathattuk az
utunkat, egy kis ereszkedéssel már a betonon. A völgyben egy másik betonúttal
"kereszteződtünk", majd elindultunk felfelé a Törökasszony útjának nevezett
napsütötte oldalon. A Törökasszony mellet, igaz nem török, de serényen dolgozó
favágókkal találkoztunk. Innen már kb. 15 percre volt a felvidék egyik híres erőssége,
a Drégely-vár.
Fenn a romok igen jó állapotban vannak, a vár egyes részeit újra is építették. Miután
bevettük a várat,
megebédeztünk
győzelmünk örömére. A 444 m magasan levő
várból
visszaereszkedtünk
a Várhegy lábához. Itt mindenki dönthetett, egyenesen
hazaindul, vagy eljön velünk megnézni a
Honti-szakadékot.
A 28 valahány emberből
8-an választottuk az utóbbit. Azzal köszöntünk el egymástól, hogy mire hazaérünk,
meg lesz főzve a vacsora -nevezetesen a paprikáskrumpli.
Így elindultunk a kék jelzésen, a "Börzsönyi kéken". Szép, napsütéses
időben emelkedtünk az elegyes erdőben. A kecske háta (Kecske-hát) és a
Sárkánytörés után érkeztünk a Kőkapuhoz. Itt az erdészeti út két szikla között halad,
s ha sziklaoldalon növő, az útra behajló fákkal együtt nézzük, tényleg olyan, mint ha
egy kapu lenne. A Kőkapu után az út a madárdalos erdőben szépen ereszkedett.
Eléggé csöndbe gyalogolhattunk, leszámítva a beszélgetést, mert Kovács Péter tanár
úr egyszer csak megállt, s mutatja ám, hogy ott mennek az szarvancsok.
Egy még érdekesebb dologgal is találkoztunk. A bükkös avarjában egy cirilbetűs, 40
centis lövedékdarab feküdt. A következő negyed óra a lőszerről szólt, s alig vettük
észre, hogy ismét 4-5 szarvas menekül előlünk a hegyoldalon felfelé. Nemsokára
elértük a kereszteződést, ahonnan már csak egy köpésnyire van az Ős-Ipoly
munkálkodta terület, a Honti-szakadék. Hát nem mondom elég nagy munka lehetett
ekkora "gödröt" vájni. A szakadék szélénél ugyanis élénk tárult a 20-30 m mély
szurdokvölgy függőleges falaival.
Lementünk a Hontra vezető műútig. Az út mellett tábla jelzi, hogy itt kezdődik a
Duna-Ipoly Nemzeti Park.
A Honti-szakadék állítólag nagyon szép, főleg tavasszal.
Sajnos mi ebből nem sokat láthattunk, mivel még lombfakadás előtt jártunk benne. A
kb.: 40 m hosszú agyagos, agyagpalás oldalú völgy akár egy zsákutca. A vége felé egy
omladékos palán átgördülő
vízesés,
amit még megmászni sem lehet. Miután
kinézelődtük magunkat vissza mennünk az útra. Innen nagyon jól lehetett látni a
tettest, az Ipolyt, aki ismét munkálkodik, lévén éppen a medréből kilépve vala.
Hazafelé tartottunk már amikor megálltunk pihenni, és enni az út mellett.
Csodálkozva vettem észre a nadrágomon mászó kullancsot. Úgy látszik ezeket a kis
vérszívó pókszabásúakat, már az első nap sugarai is kicsalogatják.
Egy tisztásnál elhagytuk a kékjelzést és a zöldre tértünk át, jobban mondva tértünk
volna át ha meg is találtuk volna. A Vadföld végénél aztán rábukkantunk. 500 m
múlva kereszteztük a Bernecebarátit és Nagyoroszit összekötő betont (ezen ma már
egyszer keresztülvágtattunk). Az út mellett álló gördeszkánál megálltunk, megettük
amink volt, s előszedtük a zseblámpákat, mert már erőteljesen sötétedett. Teljesen
sötét volt már amikor elkezdtünk felfelé mászni hazatérésünk utolsó akadályán a
Lopona-bércen. Tanár urat a lányok hátraparancsolták, s hogy, hogy nem Petivel
kerültünk az élre (a lányok gondolom mekkora örömére). Végre "átbuktunk" a
bércen, de mielőtt ereszkedni kezdtünk volna megpróbáltam hazaszólni Orsi mobilján,
de valahogy nem volt elég "térerő". Ezek szerint nem másztunk még elég magasra!
]:-))
Innen már ismerős volt a terep. Erre jártunk ugyanis, amikor a Bugyihóra mentünk.
De mivel most nem a Bugyihóra akartunk eljutni, ezért lekanyarodtunk a piroson
Királyházának. Fentről már látni véltük a "falucska" fényeit, s talán az már ott a
tábortűz. Lefelé még találkoztunk egy alvó héját, akit "sikerült" felébreszteni. Egy
zseblámpás átkelés következett még a patakon, majd beestünk a kis ház konyhájába.
Itt már nagyban folytak a paprikás krumpli előkészületei. A finom vacsora után (az
embernek ilyenkor minden jól esik *), még sült krumplit is kaptunk. Volt olyan is, aki
inkább a szalonnasütés füstös élményét választotta.
*
A félreértések elkerülése végett közlöm, hogy nem rossz szándékkal írtam ama sorokat,
nem a paprikás milyenségére akartam utalni.( Egyébként pedig
nagyon jól sikerült volt.)
A kinti, hidegvizes fürdőzőkhöz még ketten csatlakoztunk Tamással, (a tegnap
estéhez hasonló effektusokkal) mégpedig azért, hogy a mai 27,5 km után elmondhassam
magamról, viszonylag tisztán bújok a hálózsákomba.
|
1999.03.15. (negyedik nap)
Reggel, felkelés után, elkezdtünk pakolni, ugyanis vissza Diósjenőre is gyalog kell
mennünk. A pakolászás, takarítás közben vettük észre, hogy szomszédaink is lettek
az éjszaka folyamán. Az udvarban álló sátorból össz 4 db ember bújt elő.
Fogmosás közben azon gondolkodtam, vajon honnan kerülhetett szappan a
fogkrémembe, mert igen szappanszerű ízeket kezdtem érezni. Talán nem is a
fogkrém, hanem a tegnapi szappanos fürdés leszivárgó vízének eredménye.
Elképesztő, micsoda "jól működő" környezetszennyezési modell.
Sikerült ráncba szedni a házat. A szemét kitakarítva, a padló felseperve. Akár
indulhatnánk is. Elköszöntünk Katonáéktól és Csabáéktól, majd elindultunk a tavaszi
napsütésben Diósjenőre.
A vonaton nagy volt a kíváncsiság. A 3 kabinnyi ember figyelt most egyre. A
Bakony-Muki
vetélkedő
börzsönyi kihelyezett versenyének eredményhirdetése
következett. Mindenki kapott valamit, legalább egy csokit és egy tapsot, amiért
ilyen "jól" szerepelt.
Ilyenkor persze mindig felmerül a kérdés: hova megyünk legközelebb?
Válasz: Talán a
Bakonyba...
Mikor es ez eromány bonyolítva vala,
már az követkető tourázás szervezése folya.
Eme esetet lejegyezte (az saját néző pontya szerént): Kopasz Árpád
|