A Szlovák Paradicsom (Slovenský Raj)
1998. július 21-27.
|
1998. július 21. (első nap)
ELVIRA
javaslatát figyelembe véve hajnali
5 óra 13 perckor indultunk el a vonatunkkal kicsiny falunkból
Budapestre. Zuglóban leszálltunk, és hatalmas motyónkkal átbumliztunk
a Keletibe. Itt néhányan próbálkoztunk még szlovák korona
beszerzésével, de sokkal több helyen lehetett árfolyamot olvasni,
mint pénzhez jutni.
A vonat beérkezése után némi békés közelharc árán
sikerült helyet szereznünk, amit meg is őriztünk egészen
Iglóig. 9-től majdnem 1/2 3-ig időztünk a Rákóczi-expresszen,
miközben részletesebben megismertettük a fiatalokat az úticélunkkal
Firon András: Szlovák turistaparadicsom című könyvéből.
Iglóra
(Spisská Nová Ves) megérkezve próbáltunk
csatlakozást keresni (hajdani orosznyelv-tudásunk romjaival)
Csingó (Cingov) felé, de mire megtaláltuk a távolsági
autóbusz pályaudvart, már csak integethettünk a távolodó
járműnek. A megnövekedett szabadidőnkben megkíséreltük felmérni
a helyi lehetőségeket, szokásokat, és a következő alkalmat
kihasználva eljutottunk Cingovba. A kempingben sátorverés,
a hálótársak
összeválogatása és kicsomagolás után szintén
a helyismeretnek szenteltünk néhány percet, majd elindultunk
az első ismerkedésünkre a Paradicsommal.
Utunk a közeli
Tomásovsky vyhladra
(Tamásfalvi-kilátó)
vezetett. Maga a kilátó egy kiugró sziklaszirt a Hernád
és a Fehér-patak (Biely potok) összefolyása fölött,
szemközt
a Tomásovská Belá völgyével. Innen némi szamóca
és málna elfogyasztása közepette kellemes kerülővel jutottunk
le a Létánfalvi malomhoz (Letanovsky Mlyn) a
Hernád
partjára.
Mikor a folyó mentén elindultunk vissza a
kemping
felé, már
kezdett erősen szürkülni. Itt találkoztunk az első
sziklatálcákkal.
Ezeket a segédeszközöket elsősorban ott használják, ahol a folyó
annyira meredek partok között kanyarog, hogy másként nem lehetne
továbbhaladni. Maga a sziklatálca egy fém lábtörlőhöz hasonlít,
melyet a sziklára rögzítettek a falra merőlegesen. A jobb
lelkiállapot biztosítása érdekében a tálcákhoz közel derékmagasságban
láncok
is tartoznak, hogy a kezeimmel is tudjak valamit kezdeni.
Érdekes érzés ezeken gyalogolni, miközben az ember lába alatt
sebesen száguld a víz.
Megérkezve szálláshelyünkre némi élelmet vettünk magunkhoz,
és megpróbáltuk megtalálni a vizesblokk fürdésre alkalmas részeit.
Találtunk is 1 db helyiséget, ami tusolóként funkcionált, de a
jeges vizet nem mindenki kedvelte. Ezért többen a helyi "KÜCHE"
feliratú ajtó mögött próbálták fellelni a villanybojler adta
pozitív hőmennyiségeket - változó sikerrel.
|
1998. július 22. (második nap)
Hajnali 9 óra körül ébresztettük álmos csapatunkat, de
a reggelihez mellékelt
Magas-Tátra
látványa segített a kezdeti
nehézségek leküzdésében. A mára tervezett első túra a
Hernád-áttörés
(Prielom Hornádu) megtekintése. Ismét a Tomásovsky vyhlad felé
vettük az irányt. Tegnap óta csak a látási viszonyok változtak,
az élmény még mindig lenyűgöző. Láttunk
sziklamászókat,
és miután mindenkit mindenkivel mindenféle pózban
lefotóztunk
(a képek egy részéről később kiderült, hogy egy korábbi tűzijátékkal tartózkodnak azonos negatívon :-(), a szikla lábához meredeken lefelé
vezető jelzést választottuk. Ismerős úton jutottunk el a Letanovsky
Mlynhez. A Hernád partján továbbhaladva a nyári napsugaraknak
köszönhetően mindenkinek kezdett felforrni az agya. Ez ellen eleinte
csak a kezünket, később a
lábunkat,
végül mindenünket a folyó hűs
habjaiban áztattuk. Ezt a jó szokásunkat a későbbi meleg napokra is megtartottuk.
Az út felváltva halad a folyó jobb és bal partján, és a két
oldalt többnyire látványos
függőhidak
kötik össze. A Hernád-áttörésnek
ezen a szakaszán egyre több a
sziklatálca.
Az egyik
hídon
átkelve,
az Ihrík sziklával szemben nyílik a Klástorská roklina, az első
szurdokvölgy, amin szeretnénk végigmenni. A Paradicsomban a legtöbb
völgyön egyirányú turistautak vezetnek keresztül, ahol mindig csak
az emelkedés irányában szabad haladni. Ezt a be- és kijáratoknál
egyértelmű, többnyelvű táblák jelzik. Itt is, mint a többi szakadék
alján (jelenleg) kis patak folydogál, néha a jelzett (egyetlen) járható
úton keresztül. Ezen a helyen találkoznak a diákok először az eddig
csak az útikönyvből megismert
vl-kkel (vaslétra),
dlh-kkel (doronglétra-híd)
és
rh-kkel (rönkhíd). Magyarországon ehhez hasonlót csak a
Rám-szakadékban
láttak eddig, de a méretek és a mennyiség ezt a korábbi élményt jóval
felülmúlja. Pedig ez az egyik legkisebb szurdok. A
vízesések, a
sziklafalak,
a természet látványától lenyűgözve, és a hőségtől elkábulva
érünk fel Klástoriskora, ahol büfé árnyékában helyezzük kényelembe magunkat.
Miután becsülettel pótoltuk a nap folyamán eddig elveszített
folyadékot és némi élelmet is juttattunk a szervezetünkbe, a sárga
jelzésen visszaereszkedtünk a folyó partjára. Mielőtt
végigjártuk
volna a Hernád-áttörést, még megpróbáltunk útbaigazítani néhány
izgatott lányt, akik egy Magas-Tátra térkép segítségével keresték
a környéken a vasútállomást. A térképük legközelebbi pontja is több
mint 10 km távolságra van a Szlovák Paradicsomtól, és a vasútállomások
közül is a lehető legtávolabbira vágytak, valamint a kérdésükre adott
választ is teljesen figyelmen kívül hagyták, de töretlen lelkesedéssel
folytatták útjukat a kitűzött céljukkal teljesen ellenkező irányba. Mi
viszont rövidesen Podlesokra érve fellendítettük a helyi büfé forgalmát
a különféle folyadék és jégkrém igényünkkel. Innen indultunk meghódítani
a térkép alapján egyszerűen csak Szabó Bélává átkeresztelt Száraz
Fehér-patak szurdokát
(Suchá Belá).
Eleinte kellemes patakparton,
időnként mederben (később már szinte csak ott) vezet az út, aztán
megjelennek az első dlh-k és vl-k. Némelyik vízesés mellett meglepően
hosszan kúszik felfelé a
vaslétra,
aminek nem is mindig látható a vége.
Mindannyian nagyon élvezzük, és mindannyiunkat lenyűgöznek a természet
eme csodái, valamint az az emberi erőfeszítés, hogy felfedezzék, járhatóvá
tegyék ezeket a gyönyörű helyeket.
Mindenfelé
víz, különböző alakú és
méretű sziklák, mohák, páfrányok, és a viharok által a szurdokba döntött
kisebb-nagyobb fenyők maradványai.
A fennsíkra
felérve a Glacká cestan folytatjuk utunkat és még a büfé
zárása előtt érünk vissza Klástoriskora. Félóra pihenő után erősödő
félhomályban indulunk tovább. A fennsíkról a Hernádig vezető meredek
utat már sötétben, néhány elemlámpa fényénél tesszük meg. A Hernádot
a Tomásovsky vyhlad alatt érjük el. Itt kezdődött a délelőtti körút.
A kempinghez az előző este már megismert útvonalon jutunk. Pár perccel
10 óra előtt érkezünk meg. Mindenki ízlése szerint a hideg zuhanyt,
vagy a langyos konyhát választja. Vacsora után a büfében beszéljük
meg a napi élményeket. Az érzéseiket többen szeretnék megosztani
otthoni családtagjaikkal, barátaikkal, így hosszú sor kígyózik az
egyetlen kártyás telefon előtt. Utána tüzet rakunk és hárman a
ragyogó tiszta éjszakai égbolt alatt terítjük ki a hálózsákunkat.
|
1998. július 23. (harmadik nap)
Az előző fárasztó nap után már a 10 órás ébresztő is könyörtelennek
tűnik, de abban mindenki egyetért, hogy aludni otthon is lehet.
A bátrabbak visszaidézik, hogy milyen is volt az előző esti
hidegzuhany, és ismét a tusoló felé indulnak. Szerencsére nincs
túl sok jeges medve, és a reggeli főzőcskén is túl van már a
táborlakók nagyobb része, így viszonylag gyorsan át lehet esni
a vízkeresztségen. Még néhány nap, és szinte hiányozni fog ez
a jeges víz. Mi lesz, ha hazamegyünk?
Gyors reggeli és az útravaló elemózsia elkészítése után már
száguldunk is a
Hernád
partján. No nem túl sokáig, mert ilyenkor
már olyan meleg van, hogy az egyik
"beach"-en mi is elvegyülünk
a helyiek között. Miután ma már másodszor is kidagonyáztuk magunkat,
felkaptatunk Klástoriskora azon az úton, amit tegnap este már lefelé
nem volt szerencsénk látni. Jobb is volt. Most nem a világosság
hiánya, hanem a szemünkbe csordogáló izzadtság, és a heveny légszomj
idéznek elő látási zavarokat. De ha megáll az ember (és már levegőt
is kap) néhány helyről csodálatos látvány nyílik a Biely potok völgyére
és a szemközti hegyekre. A büféhez érve mindenki minimum 1 liter
folyadékot rendel magának első nekifutásra. Az ínyencek még néhány
jégkrémet is lenyomnak.
A fennsík szélén indulunk tovább a
Kysel-szurdok
egykori kijáratához.
Több helyről be lehet látni a szurdokba. A látvány bámulatos és
megdöbbentő. 1976-ban a völgyben lévő fenyves kigyulladt. Hetekig
lángolt a megfékezhetetlen erdőtűz, és nem csupán a hidakat,
vaslétrákat, láncokat pusztította el, hanem több száz fokra hevítette
fel a mészkőből lévő sziklafalakat is. Amikor megérkezett az eső, a
szoros 100-200 méteres sziklái oltott mésszé alakultak át, majd lehűlve
darabokra hullottak. Azóta sem próbálták felújítani a megsemmisült
eszközöket és járhatóvá tenni az utat. A szakadékból saját testi épsége
védelmében mindenkit kitiltottak, csak egy rövid körtúrán lehet
megtekinteni az
Obrovsky vodopád-ot
(Óriás vízesés), és bepillantást
nyerni a szurdok félelmetes, zord világába.
Utunkat a
Maly Kyselben
folytattuk a már szinte szokásos dlh-k,
vl-k és sziklatálcák között. Az egyik kanyarban mesébe illő látvány
tárul az ember szeme elé: több négyzetméter mohával és más növényekkel
borított sziklafalról millió apró cseppben hullik alá a víz. Kiérve a
szakadékból rövid haditanácsot tartunk a "hogyan tovább?" témában.
Vágyainkat és a realitást összevetve úgy döntünk, hogy a Glacká cestan
és a piros jelzésen leereszkedünk Podlesokig. Itt megrohantuk az
egyetlen, még nyitva tartó Potravinyt a helyi kemping előtt, és
feltöltöttük tartalékainkat.
Újult erővel vágtunk neki a
Hernád fölött futó
hegygerincnek. A hegymászás elég változó tempójúra sikeredett az
egyes egyedeknél, így csak az élbolyban haladó fiúknak volt szerencséjük
megijedni attól a gyorsan mozgó, szuszogó, zörgő valamitől, amit ugyan
nem láttak csak hallottak, de egyhangúlag rábizonyították "medvedov"
mivoltát. Egymást taposva igyekeztek is vissza a többiekhez, hogy
elmeséljék élményeiket, és hogy az "egységben az erő" elve alapján
folytassuk az utunkat. Az óvatoskodás mindössze néhány percig tartott,
utána minden ment tovább a megszokott módon. Néhányan előrenyargaltak,
hogy minél előbb hazaérjenek, mások cammogva kóstolgatták a szamócát,
szedret, málnát, áfonyát és mikor mit, amit éppen a természet kínált.
A 652 m magas Ihrík környékén aztán megint összegyűlt a kis csapatunk.
Közvetlenül a turistaút mellett nyílt egy
zsomboly,
ahová feltétlenül
be kell néznie néhány embernek. Szerencsére az érdeklődő turisták testi
épségének megóvása érdekében (vagy teljesen más okból) egészen stabil,
több ponton rögzített drótkötél vezetett le a barlang aljáig. Ketten
leereszkedtünk, miközben néhány barlanglakóval is sikerült összeakadnunk.
A denevérek közül többen nagyon türelmesen viselték, hogy zseblámpánk
fényénél megcsodáljuk őket. Alul egy szűk nyíláson kibújva amatőr
barlangászokból sziklamászóvá vedlettünk, és immáron a kőfal külső
oldalán felkapaszkodva értünk vissza a többiekhez. A gerincről
leereszkedtünk a Letanovsky Mlynhez, majd az első esti túránk útvonalán
- csak most ellentétes irányban -, felkapaszkodtunk a Tamásfalvi-kilátóhoz.
Ekkora már szépen besötétedett, és a felhők is gyülekeztek az égen.
A sziklafal szélén ülve gyönyörködtünk a nem is túl távoli villámokban,
aztán jó éjszakát kívántunk annak a két lánynak, akik itt akarták tölteni
az éjszakát, és gyorsan hazabotorkáltunk a kempingbe.
A szokásos esti program most annyival bővült, hogy az erdő tövében,
a dombtetőn a fenyők alá felvert sátrainkat megpróbáltuk alkalmasabbá
tenni a közeledő vihar átvészelésére. E művelet fő szponzora és szakmai
irányítója Orsi volt, aki az otthonról cipelt több négyzetméter
fóliát
az apai útmutatásoknak megfelelően felerősíttette velünk a kevésbé
strapabírónak tűnő sátrak fölé. Miután türelmünknek és még meglévő
energiánknak megfelelő minőségben gondoskodtunk a sátrak körüli
vízelvezetésről, és a fólia kifeszítéséről, 1 óra magasságában
nyugovóra tértünk azzal a jóleső érzéssel, hogy reggel végre
legkésőbb 1/2 7-kor kelhetünk, hogy elérjük a 7.25-kor induló buszt Igló felé.
|
1998. július 24. (negyedik nap)
Kicsit nehezen, de sikerült feltámadnunk, és 7.45-kor már a Poprád felé
induló járaton ültünk. Poprádra érkezésünk után elsőként a hazautazás
lehetőségeit nyomoztuk ki. A vasútállomáson elgondolkodtunk annak a
lehetőségén, hogy elutazzunk-e a Csorba-tóhoz néhány órára, de a
fáradtság és a borús idő nem lelkesítette a társaságot. Így maradt
a poprádi városnézés.
Néhány emberke fogyatkozó koronakészletének felfrissítése után,
a PRIOR áruházat rohantuk meg, és helyi jellegzetességeket vásároltunk
reggelire. Miután jóllaktunk, átsétáltunk a közeli Tátra Múzeumba,
ahol geológiai, archeológiai, néprajzi kiállításokat láthattunk,
valamint a Magyar Kárpát Egyesület történetét és munkásságát bemutató
tárgyakat vehettünk szemügyre. (Az ehhez kapcsolódó megjegyzések,
ismertetők sajnos elég ritkán szerepelnek magyar nyelven is, pedig
a kiállított tárgyak közül némelyik arról tanúskodott, hogy 3-4-5
nyelven is lehet nyomtatványokat, stb-t kitölteni...) A múzeum egyik
részében szlovák festők műveiből láthattunk tárlatot, melyen
elsősorban a Tátra és Szlovákia természeti értékeit örökítették
meg a művészek.
A kultúra után ismét a gyomrunkat helyeztük előtérbe, majd
jóllakottságunk elviselhetőbbé tétele érdekében városnézéssel
múlattuk az időt. Ezt egészen addig folytattuk, amíg az eső be
nem kergetett bennünket a boltokba. Innentől a helyi árukészletben
gyönyörködtünk. A gyönyört addig fokoztuk, hogy még egy pár bakancsot
(melyről sajnos csak hónapokkal később, itthon derült ki, hogy nem annyira
vízálló, mint az a termékismertető alapján várható volt),
illetve egyéb túrafelszereléseket is vásároltunk. Késő délután már
tisztuló időben gyülekeztünk a hazautazáshoz, és nem sokkal 5 óra
után már a kempingben próbálkozhattunk a vihar okozta károk
helyreállításával. Csak az egyik sátor ázott be egy kicsit,
de a ponyvákon és a védőfólián több tíz liter víz lakozik. A
víztelenítő program után néhányan a semmittevést választják,
páran lesétálunk a közeli Spisské Tomasovce nevű faluba, és
aktív ismerkedésbe kezdünk a kocsmában a helyiekkel. Menzelnek
nem volt túl nehéz ilyen környezetben jó filmeket forgatnia.
Ma este viszonylag korán térünk nyugovóra a kemping éttermében
elfogyasztott vacsora után. Éjszaka is csak ritkán ébredünk
fel az eső kopogására.
|
1998. július 25. (ötödik nap)
Amilyen korán feküdtünk le este, olyan későn keltünk reggel. Hajnali
10 órakor viszont már szépen sütött a nap, és nem sok nyoma maradt
az éjszakai viharnak. Ez olyan formában volt igaz, ha az égre tekintett
az ember. Aztán ha jobban szétnézett maga körül, akkor előbb-utóbb
feltűnt, hogy minden csupa víz és sár. Ennek ellenére gyorsan
összeszedtük magunkat, és elindultunk mai túránkra. Utunk célja
a Sokolia dolina.
Az a szurdok, ahol a Szlovák paradicsom
legmagasabb
vízesése található a leghosszabb vaslétra rendszerrel.
A már jól ismert Hernád-part után (a mai fürdés kimaradt, nagyon még
sincs nyár) a
Biely potok
völgyében, a Tomásovská Belán folytattuk
a gyaloglást. Viszonylag gyorsan megérkeztünk a Sokolia dolina bejáratához,
amit néhány szendvics elfogyasztásával ünnepeltünk meg. Az eleinte
békésen induló széles kanyon a többihez hasonlóan kezd egyre szűkebbé
és meredekebbé válni. Néhány kisebb szikla és vízesés után megpillantjuk a hosszú
létrasort.
Sehonnan nem látszik a
teteje.
Ez persze nem csak
a magasságnak köszönhető, hanem azoknak a kanyaroknak,
hidaknak,
amelyek a felfelé vezető
utat
változatosabbá teszik. Eddig sem voltak
kételyeink arról, hogy érdemes volt-e Szlovákiát választanunk túránk
céljaként, de itt most többen hangosan is megjegyzik: "Ezt kár lett
volna kihagyni…"
A szurdokból kifelé baktatva még egyszer megszavazzuk a korábbi
tervünket: megpróbáljuk megkeresni a Medvedia jaskynat. Ide nem vezet
turistajelzés, de a térkép szerint két különböző oldalról is
megközelíthető. A Sokolia dolina okozta élménytől felhevülve vágunk
neki a jelzetlen szekérútnak, amely előbb ösvénnyé szelídül, majd a
barlanggal teljesen ellenkező irányba fordulva megszűnik. E miatt
cseppet sem bánkódunk, mert olyan bőséges
szamócaáldás
kíséri az
utunkat, hogy haladásunk érdekében már "lehajolási tilalmat" kell
bevezetnünk, különben itt esteledik ránk. Az eső is úgy döntött,
hogy kicsit segít a tempónkat növelni, és szépen csendben elkezdett
csepegni. Előkerültek az esőkabátok, miközben toronyiránt átvágva
az erdőn visszajutottunk arra a jelzésre, amin egyébként is a kemping
felé indultunk volna.
Az egyik elágazásnál kíváncsiságunk ismét rávett
arra, hogy letérjünk a jelzett útról. A térképen ez az ösvény nem a
barlang irányába vezetett, a valóságban azonban igen. Bár a megtalálásáig
még elég sok idő telt el, viszont közben láttunk kamzikot (zerge),
jártunk felhők alatt, fölött és teljesen bőrig áztunk. A barlangba
csak guggolva tudtunk bebújni, és néhány tízméternyi araszolás után
megtaláltuk a bejáratot lezáró vasajtót. Érthető, hiszen már az
előtérben lévő cseppköveket is darabokra törték a lelkes látogatók.
Miután kimásztunk, újabb meglepetés várt ránk egy 50 év körüli
szlovák turista formájában, aki a frissen pattogó
tűznél
melegedett
és szárítgatta csurom vizes ruhatárát. A diákok teljesen meglepődtek
amikor közölte, hogy ő ma csak eddig jött, és itt fog aludni a barlang
előterében. Némi szárítkozás és közös Disco-keksz fogyasztás után felkerekedtünk,
és bokáig érő sárban a Bykarkan keresztül hazafelé vettük az irányt.
A hegyről leérve a Biely potokra épült
Klauzy
vízzáró gát házikójában
pihentünk néhány percet, majd az esővel versenyt futva indultunk a
kempingbe. Mire elértük a Hernádot az eső már elállt, de egyikünknek
sem volt egyetlen száraz ruhadarabja sem. Miután rendbe hoztuk magunkat
és sátrainkat (még mindig bírják az esőt), ismét az étterem meleg vacsorájával
jutalmaztuk napi fáradozásainkat.
|
1998. július 26. (hatodik nap)
Este még megbeszéltük, hogy ha reggel nem lesz rekkenő nyári hőség,
egy nappal hamarabb utazunk haza. Nem lett, sőt az egész éjszaka
szakadó eső azt az érzést erősítette meg bennünk, hogy most ennyi
is elég volt. Van még a Paradicsomban néhány szurdok, amit nem
sikerült most végigjárnunk, de visszajövünk még. Most viszont
sátrat bontunk, összecsomagolunk, és beutazunk Iglóra. A fára
szerelt fóliasátrat itt hagyjuk az utódainknak, hátha mások
sátra is rászorul az eggyel több rétegű szigetelésre.
Iglón csomagjainkat a megőrzőben hagyjuk, és nekivágunk a
városnak. Megmásszuk Szlovákia legmagasabb
templomtornyát,
megnézzük a Szepesség híres 16 házát (kicsit többet vártunk
tőle), elköltjük a maradék pénzünket, majd birtokba vesszük
a Rákóczi expresszt, és nem is hagyjuk magára csak este 10
órakor, amikor megérkezünk a Keletibe.
Az éjszakát ismerősök között (külön köszönet a szállásért) kölcsönös élménybeszámolókkal
töltjük, és némi alvás után csak a másnap reggeli vonattal
indulunk
Csongrádra.
Ezen eset lejegyeztetett az saját
nézőpontya szerént
kope által.
|

Megy a csiga
hazafelé ...
|

Jártak ezek máshol is?
|

Megnézzük a képeket is?
|