A Szlovák Paradicsom
(Slovenský Raj)

1998. július 21. (első nap)    

ELVIRA javaslatát figyelembe véve hajnali 5 óra 13 perckor indultunk el a vonatunkkal kicsiny falunkból Budapestre. Zuglóban leszálltunk, és hatalmas motyónkkal átbumliztunk a Keletibe. Itt néhányan próbálkoztunk még szlovák korona beszerzésével, de sokkal több helyen lehetett árfolyamot olvasni, mint pénzhez jutni.

    A vonat beérkezése után némi békés közelharc árán sikerült helyet szereznünk, amit meg is őriztünk egészen Iglóig. 9-től majdnem 1/2 3-ig időztünk a Rákóczi-expresszen, miközben részletesebben megismertettük a fiatalokat az úticélunkkal Firon András: Szlovák turistaparadicsom című könyvéből.

    Iglóra (Spisská Nová Ves) megérkezve próbáltunk csatlakozást keresni (hajdani orosznyelv-tudásunk romjaival) Csingó (Cingov) felé, de mire megtaláltuk a távolsági autóbusz pályaudvart, már csak integethettünk a távolodó járműnek. A megnövekedett szabadidőnkben megkíséreltük felmérni a helyi lehetőségeket, szokásokat, és a következő alkalmat kihasználva eljutottunk Cingovba. A kempingben sátorverés, a hálótársak összeválogatása és kicsomagolás után szintén a helyismeretnek szenteltünk néhány percet, majd elindultunk az első ismerkedésünkre a Paradicsommal.

    Utunk a közeli Tomásovsky vyhladra (Tamásfalvi-kilátó) vezetett. Maga a kilátó egy kiugró sziklaszirt a Hernád és a Fehér-patak (Biely potok) összefolyása fölött, szemközt a Tomásovská Belá völgyével. Innen némi szamóca és málna elfogyasztása közepette kellemes kerülővel jutottunk le a Létánfalvi malomhoz (Letanovsky Mlyn) a Hernád partjára. Mikor a folyó mentén elindultunk vissza a kemping felé, már kezdett erősen szürkülni. Itt találkoztunk az első sziklatálcákkal. Ezeket a segédeszközöket elsősorban ott használják, ahol a folyó annyira meredek partok között kanyarog, hogy másként nem lehetne továbbhaladni. Maga a sziklatálca egy fém lábtörlőhöz hasonlít, melyet a sziklára rögzítettek a falra merőlegesen. A jobb lelkiállapot biztosítása érdekében a tálcákhoz közel derékmagasságban láncok is tartoznak, hogy a kezeimmel is tudjak valamit kezdeni. Érdekes érzés ezeken gyalogolni, miközben az ember lába alatt sebesen száguld a víz.

    Megérkezve szálláshelyünkre némi élelmet vettünk magunkhoz, és megpróbáltuk megtalálni a vizesblokk fürdésre alkalmas részeit. Találtunk is 1 db helyiséget, ami tusolóként funkcionált, de a jeges vizet nem mindenki kedvelte. Ezért többen a helyi "KÜCHE" feliratú ajtó mögött próbálták fellelni a villanybojler adta pozitív hőmennyiségeket - változó sikerrel.

   

1998. július 22. (második nap)

    Hajnali 9 óra körül ébresztettük álmos csapatunkat, de a reggelihez mellékelt Magas-Tátra látványa segített a kezdeti nehézségek leküzdésében. A mára tervezett első túra a Hernád-áttörés (Prielom Hornádu) megtekintése. Ismét a Tomásovsky vyhlad felé vettük az irányt. Tegnap óta csak a látási viszonyok változtak, az élmény még mindig lenyűgöző. Láttunk sziklamászókat, és miután mindenkit mindenkivel mindenféle pózban lefotóztunk (a képek egy részéről később kiderült, hogy egy korábbi tűzijátékkal tartózkodnak azonos negatívon :-(), a szikla lábához meredeken lefelé vezető jelzést választottuk. Ismerős úton jutottunk el a Letanovsky Mlynhez. A Hernád partján továbbhaladva a nyári napsugaraknak köszönhetően mindenkinek kezdett felforrni az agya. Ez ellen eleinte csak a kezünket, később a lábunkat, végül mindenünket a folyó hűs habjaiban áztattuk. Ezt a jó szokásunkat a későbbi meleg napokra is megtartottuk.

    Az út felváltva halad a folyó jobb és bal partján, és a két oldalt többnyire látványos függőhidak kötik össze. A Hernád-áttörésnek ezen a szakaszán egyre több a sziklatálca. Az egyik hídon átkelve, az Ihrík sziklával szemben nyílik a Klástorská roklina, az első szurdokvölgy, amin szeretnénk végigmenni. A Paradicsomban a legtöbb völgyön egyirányú turistautak vezetnek keresztül, ahol mindig csak az emelkedés irányában szabad haladni. Ezt a be- és kijáratoknál egyértelmű, többnyelvű táblák jelzik. Itt is, mint a többi szakadék alján (jelenleg) kis patak folydogál, néha a jelzett (egyetlen) járható úton keresztül. Ezen a helyen találkoznak a diákok először az eddig csak az útikönyvből megismert vl-kkel (vaslétra), dlh-kkel (doronglétra-híd) és rh-kkel (rönkhíd). Magyarországon ehhez hasonlót csak a Rám-szakadékban láttak eddig, de a méretek és a mennyiség ezt a korábbi élményt jóval felülmúlja. Pedig ez az egyik legkisebb szurdok. A vízesések, a sziklafalak, a természet látványától lenyűgözve, és a hőségtől elkábulva érünk fel Klástoriskora, ahol büfé árnyékában helyezzük kényelembe magunkat.

    Miután becsülettel pótoltuk a nap folyamán eddig elveszített folyadékot és némi élelmet is juttattunk a szervezetünkbe, a sárga jelzésen visszaereszkedtünk a folyó partjára. Mielőtt végigjártuk volna a Hernád-áttörést, még megpróbáltunk útbaigazítani néhány izgatott lányt, akik egy Magas-Tátra térkép segítségével keresték a környéken a vasútállomást. A térképük legközelebbi pontja is több mint 10 km távolságra van a Szlovák Paradicsomtól, és a vasútállomások közül is a lehető legtávolabbira vágytak, valamint a kérdésükre adott választ is teljesen figyelmen kívül hagyták, de töretlen lelkesedéssel folytatták útjukat a kitűzött céljukkal teljesen ellenkező irányba. Mi viszont rövidesen Podlesokra érve fellendítettük a helyi büfé forgalmát a különféle folyadék és jégkrém igényünkkel. Innen indultunk meghódítani a térkép alapján egyszerűen csak Szabó Bélává átkeresztelt Száraz Fehér-patak szurdokát (Suchá Belá). Eleinte kellemes patakparton, időnként mederben (később már szinte csak ott) vezet az út, aztán megjelennek az első dlh-k és vl-k. Némelyik vízesés mellett meglepően hosszan kúszik felfelé a vaslétra, aminek nem is mindig látható a vége. Mindannyian nagyon élvezzük, és mindannyiunkat lenyűgöznek a természet eme csodái, valamint az az emberi erőfeszítés, hogy felfedezzék, járhatóvá tegyék ezeket a gyönyörű helyeket. Mindenfelé víz, különböző alakú és méretű sziklák, mohák, páfrányok, és a viharok által a szurdokba döntött kisebb-nagyobb fenyők maradványai.

    A fennsíkra felérve a Glacká cestan folytatjuk utunkat és még a büfé zárása előtt érünk vissza Klástoriskora. Félóra pihenő után erősödő félhomályban indulunk tovább. A fennsíkról a Hernádig vezető meredek utat már sötétben, néhány elemlámpa fényénél tesszük meg. A Hernádot a Tomásovsky vyhlad alatt érjük el. Itt kezdődött a délelőtti körút. A kempinghez az előző este már megismert útvonalon jutunk. Pár perccel 10 óra előtt érkezünk meg. Mindenki ízlése szerint a hideg zuhanyt, vagy a langyos konyhát választja. Vacsora után a büfében beszéljük meg a napi élményeket. Az érzéseiket többen szeretnék megosztani otthoni családtagjaikkal, barátaikkal, így hosszú sor kígyózik az egyetlen kártyás telefon előtt. Utána tüzet rakunk és hárman a ragyogó tiszta éjszakai égbolt alatt terítjük ki a hálózsákunkat.

   

1998. július 23. (harmadik nap)

    Az előző fárasztó nap után már a 10 órás ébresztő is könyörtelennek tűnik, de abban mindenki egyetért, hogy aludni otthon is lehet. A bátrabbak visszaidézik, hogy milyen is volt az előző esti hidegzuhany, és ismét a tusoló felé indulnak. Szerencsére nincs túl sok jeges medve, és a reggeli főzőcskén is túl van már a táborlakók nagyobb része, így viszonylag gyorsan át lehet esni a vízkeresztségen. Még néhány nap, és szinte hiányozni fog ez a jeges víz. Mi lesz, ha hazamegyünk?

    Gyors reggeli és az útravaló elemózsia elkészítése után már száguldunk is a Hernád partján. No nem túl sokáig, mert ilyenkor már olyan meleg van, hogy az egyik "beach"-en mi is elvegyülünk a helyiek között. Miután ma már másodszor is kidagonyáztuk magunkat, felkaptatunk Klástoriskora azon az úton, amit tegnap este már lefelé nem volt szerencsénk látni. Jobb is volt. Most nem a világosság hiánya, hanem a szemünkbe csordogáló izzadtság, és a heveny légszomj idéznek elő látási zavarokat. De ha megáll az ember (és már levegőt is kap) néhány helyről csodálatos látvány nyílik a Biely potok völgyére és a szemközti hegyekre. A büféhez érve mindenki minimum 1 liter folyadékot rendel magának első nekifutásra. Az ínyencek még néhány jégkrémet is lenyomnak.

    A fennsík szélén indulunk tovább a Kysel-szurdok egykori kijáratához. Több helyről be lehet látni a szurdokba. A látvány bámulatos és megdöbbentő. 1976-ban a völgyben lévő fenyves kigyulladt. Hetekig lángolt a megfékezhetetlen erdőtűz, és nem csupán a hidakat, vaslétrákat, láncokat pusztította el, hanem több száz fokra hevítette fel a mészkőből lévő sziklafalakat is. Amikor megérkezett az eső, a szoros 100-200 méteres sziklái oltott mésszé alakultak át, majd lehűlve darabokra hullottak. Azóta sem próbálták felújítani a megsemmisült eszközöket és járhatóvá tenni az utat. A szakadékból saját testi épsége védelmében mindenkit kitiltottak, csak egy rövid körtúrán lehet megtekinteni az Obrovsky vodopád-ot (Óriás vízesés), és bepillantást nyerni a szurdok félelmetes, zord világába.

    Utunkat a Maly Kyselben folytattuk a már szinte szokásos dlh-k, vl-k és sziklatálcák között. Az egyik kanyarban mesébe illő látvány tárul az ember szeme elé: több négyzetméter mohával és más növényekkel borított sziklafalról millió apró cseppben hullik alá a víz. Kiérve a szakadékból rövid haditanácsot tartunk a "hogyan tovább?" témában. Vágyainkat és a realitást összevetve úgy döntünk, hogy a Glacká cestan és a piros jelzésen leereszkedünk Podlesokig. Itt megrohantuk az egyetlen, még nyitva tartó Potravinyt a helyi kemping előtt, és feltöltöttük tartalékainkat.

    Újult erővel vágtunk neki a Hernád fölött futó hegygerincnek. A hegymászás elég változó tempójúra sikeredett az egyes egyedeknél, így csak az élbolyban haladó fiúknak volt szerencséjük megijedni attól a gyorsan mozgó, szuszogó, zörgő valamitől, amit ugyan nem láttak csak hallottak, de egyhangúlag rábizonyították "medvedov" mivoltát. Egymást taposva igyekeztek is vissza a többiekhez, hogy elmeséljék élményeiket, és hogy az "egységben az erő" elve alapján folytassuk az utunkat. Az óvatoskodás mindössze néhány percig tartott, utána minden ment tovább a megszokott módon. Néhányan előrenyargaltak, hogy minél előbb hazaérjenek, mások cammogva kóstolgatták a szamócát, szedret, málnát, áfonyát és mikor mit, amit éppen a természet kínált.

    A 652 m magas Ihrík környékén aztán megint összegyűlt a kis csapatunk. Közvetlenül a turistaút mellett nyílt egy zsomboly, ahová feltétlenül be kell néznie néhány embernek. Szerencsére az érdeklődő turisták testi épségének megóvása érdekében (vagy teljesen más okból) egészen stabil, több ponton rögzített drótkötél vezetett le a barlang aljáig. Ketten leereszkedtünk, miközben néhány barlanglakóval is sikerült összeakadnunk. A denevérek közül többen nagyon türelmesen viselték, hogy zseblámpánk fényénél megcsodáljuk őket. Alul egy szűk nyíláson kibújva amatőr barlangászokból sziklamászóvá vedlettünk, és immáron a kőfal külső oldalán felkapaszkodva értünk vissza a többiekhez. A gerincről leereszkedtünk a Letanovsky Mlynhez, majd az első esti túránk útvonalán - csak most ellentétes irányban -, felkapaszkodtunk a Tamásfalvi-kilátóhoz. Ekkora már szépen besötétedett, és a felhők is gyülekeztek az égen. A sziklafal szélén ülve gyönyörködtünk a nem is túl távoli villámokban, aztán jó éjszakát kívántunk annak a két lánynak, akik itt akarták tölteni az éjszakát, és gyorsan hazabotorkáltunk a kempingbe.

    A szokásos esti program most annyival bővült, hogy az erdő tövében, a dombtetőn a fenyők alá felvert sátrainkat megpróbáltuk alkalmasabbá tenni a közeledő vihar átvészelésére. E művelet fő szponzora és szakmai irányítója Orsi volt, aki az otthonról cipelt több négyzetméter fóliát az apai útmutatásoknak megfelelően felerősíttette velünk a kevésbé strapabírónak tűnő sátrak fölé. Miután türelmünknek és még meglévő energiánknak megfelelő minőségben gondoskodtunk a sátrak körüli vízelvezetésről, és a fólia kifeszítéséről, 1 óra magasságában nyugovóra tértünk azzal a jóleső érzéssel, hogy reggel végre legkésőbb 1/2 7-kor kelhetünk, hogy elérjük a 7.25-kor induló buszt Igló felé.

   

1998. július 24. (negyedik nap)

    Kicsit nehezen, de sikerült feltámadnunk, és 7.45-kor már a Poprád felé induló járaton ültünk. Poprádra érkezésünk után elsőként a hazautazás lehetőségeit nyomoztuk ki. A vasútállomáson elgondolkodtunk annak a lehetőségén, hogy elutazzunk-e a Csorba-tóhoz néhány órára, de a fáradtság és a borús idő nem lelkesítette a társaságot. Így maradt a poprádi városnézés.

    Néhány emberke fogyatkozó koronakészletének felfrissítése után, a PRIOR áruházat rohantuk meg, és helyi jellegzetességeket vásároltunk reggelire. Miután jóllaktunk, átsétáltunk a közeli Tátra Múzeumba, ahol geológiai, archeológiai, néprajzi kiállításokat láthattunk, valamint a Magyar Kárpát Egyesület történetét és munkásságát bemutató tárgyakat vehettünk szemügyre. (Az ehhez kapcsolódó megjegyzések, ismertetők sajnos elég ritkán szerepelnek magyar nyelven is, pedig a kiállított tárgyak közül némelyik arról tanúskodott, hogy 3-4-5 nyelven is lehet nyomtatványokat, stb-t kitölteni...) A múzeum egyik részében szlovák festők műveiből láthattunk tárlatot, melyen elsősorban a Tátra és Szlovákia természeti értékeit örökítették meg a művészek.

    A kultúra után ismét a gyomrunkat helyeztük előtérbe, majd jóllakottságunk elviselhetőbbé tétele érdekében városnézéssel múlattuk az időt. Ezt egészen addig folytattuk, amíg az eső be nem kergetett bennünket a boltokba. Innentől a helyi árukészletben gyönyörködtünk. A gyönyört addig fokoztuk, hogy még egy pár bakancsot (melyről sajnos csak hónapokkal később, itthon derült ki, hogy nem annyira vízálló, mint az a termékismertető alapján várható volt), illetve egyéb túrafelszereléseket is vásároltunk. Késő délután már tisztuló időben gyülekeztünk a hazautazáshoz, és nem sokkal 5 óra után már a kempingben próbálkozhattunk a vihar okozta károk helyreállításával. Csak az egyik sátor ázott be egy kicsit, de a ponyvákon és a védőfólián több tíz liter víz lakozik. A víztelenítő program után néhányan a semmittevést választják, páran lesétálunk a közeli Spisské Tomasovce nevű faluba, és aktív ismerkedésbe kezdünk a kocsmában a helyiekkel. Menzelnek nem volt túl nehéz ilyen környezetben jó filmeket forgatnia. Ma este viszonylag korán térünk nyugovóra a kemping éttermében elfogyasztott vacsora után. Éjszaka is csak ritkán ébredünk fel az eső kopogására.

   

1998. július 25. (ötödik nap)

    Amilyen korán feküdtünk le este, olyan későn keltünk reggel. Hajnali 10 órakor viszont már szépen sütött a nap, és nem sok nyoma maradt az éjszakai viharnak. Ez olyan formában volt igaz, ha az égre tekintett az ember. Aztán ha jobban szétnézett maga körül, akkor előbb-utóbb feltűnt, hogy minden csupa víz és sár. Ennek ellenére gyorsan összeszedtük magunkat, és elindultunk mai túránkra. Utunk célja a Sokolia dolina. Az a szurdok, ahol a Szlovák paradicsom legmagasabb vízesése található a leghosszabb vaslétra rendszerrel.

    A már jól ismert Hernád-part után (a mai fürdés kimaradt, nagyon még sincs nyár) a Biely potok völgyében, a Tomásovská Belán folytattuk a gyaloglást. Viszonylag gyorsan megérkeztünk a Sokolia dolina bejáratához, amit néhány szendvics elfogyasztásával ünnepeltünk meg. Az eleinte békésen induló széles kanyon a többihez hasonlóan kezd egyre szűkebbé és meredekebbé válni. Néhány kisebb szikla és vízesés után megpillantjuk a hosszú létrasort. Sehonnan nem látszik a teteje. Ez persze nem csak a magasságnak köszönhető, hanem azoknak a kanyaroknak, hidaknak, amelyek a felfelé vezető utat változatosabbá teszik. Eddig sem voltak kételyeink arról, hogy érdemes volt-e Szlovákiát választanunk túránk céljaként, de itt most többen hangosan is megjegyzik: "Ezt kár lett volna kihagyni…"

    A szurdokból kifelé baktatva még egyszer megszavazzuk a korábbi tervünket: megpróbáljuk megkeresni a Medvedia jaskynat. Ide nem vezet turistajelzés, de a térkép szerint két különböző oldalról is megközelíthető. A Sokolia dolina okozta élménytől felhevülve vágunk neki a jelzetlen szekérútnak, amely előbb ösvénnyé szelídül, majd a barlanggal teljesen ellenkező irányba fordulva megszűnik. E miatt cseppet sem bánkódunk, mert olyan bőséges szamócaáldás kíséri az utunkat, hogy haladásunk érdekében már "lehajolási tilalmat" kell bevezetnünk, különben itt esteledik ránk. Az eső is úgy döntött, hogy kicsit segít a tempónkat növelni, és szépen csendben elkezdett csepegni. Előkerültek az esőkabátok, miközben toronyiránt átvágva az erdőn visszajutottunk arra a jelzésre, amin egyébként is a kemping felé indultunk volna.

Az egyik elágazásnál kíváncsiságunk ismét rávett arra, hogy letérjünk a jelzett útról. A térképen ez az ösvény nem a barlang irányába vezetett, a valóságban azonban igen. Bár a megtalálásáig még elég sok idő telt el, viszont közben láttunk kamzikot (zerge), jártunk felhők alatt, fölött és teljesen bőrig áztunk. A barlangba csak guggolva tudtunk bebújni, és néhány tízméternyi araszolás után megtaláltuk a bejáratot lezáró vasajtót. Érthető, hiszen már az előtérben lévő cseppköveket is darabokra törték a lelkes látogatók. Miután kimásztunk, újabb meglepetés várt ránk egy 50 év körüli szlovák turista formájában, aki a frissen pattogó tűznél melegedett és szárítgatta csurom vizes ruhatárát. A diákok teljesen meglepődtek amikor közölte, hogy ő ma csak eddig jött, és itt fog aludni a barlang előterében. Némi szárítkozás és közös Disco-keksz fogyasztás után felkerekedtünk, és bokáig érő sárban a Bykarkan keresztül hazafelé vettük az irányt.

A hegyről leérve a Biely potokra épült Klauzy vízzáró gát házikójában pihentünk néhány percet, majd az esővel versenyt futva indultunk a kempingbe. Mire elértük a Hernádot az eső már elállt, de egyikünknek sem volt egyetlen száraz ruhadarabja sem. Miután rendbe hoztuk magunkat és sátrainkat (még mindig bírják az esőt), ismét az étterem meleg vacsorájával jutalmaztuk napi fáradozásainkat.

   

1998. július 26. (hatodik nap)

    Este még megbeszéltük, hogy ha reggel nem lesz rekkenő nyári hőség, egy nappal hamarabb utazunk haza. Nem lett, sőt az egész éjszaka szakadó eső azt az érzést erősítette meg bennünk, hogy most ennyi is elég volt. Van még a Paradicsomban néhány szurdok, amit nem sikerült most végigjárnunk, de visszajövünk még. Most viszont sátrat bontunk, összecsomagolunk, és beutazunk Iglóra. A fára szerelt fóliasátrat itt hagyjuk az utódainknak, hátha mások sátra is rászorul az eggyel több rétegű szigetelésre.

    Iglón csomagjainkat a megőrzőben hagyjuk, és nekivágunk a városnak. Megmásszuk Szlovákia legmagasabb templomtornyát, megnézzük a Szepesség híres 16 házát (kicsit többet vártunk tőle), elköltjük a maradék pénzünket, majd birtokba vesszük a Rákóczi expresszt, és nem is hagyjuk magára csak este 10 órakor, amikor megérkezünk a Keletibe.

    Az éjszakát ismerősök között (külön köszönet a szállásért) kölcsönös élménybeszámolókkal töltjük, és némi alvás után csak a másnap reggeli vonattal indulunk Csongrádra.