Némedi Márk

Azon az éjszakán a hermelinszőrű mező is volt zúzmarában,

Mi mégis forró szerelemtől áztunk a Hold kis kies udvarában;

Mi mégis adóztunk hajnalig rózsa alatt a méla, anda' vágynak;

Azon a ködlepte, sötét éjszakán itt volt a múlt, jelen, s jövő is,

Mi mégis titkon háltunk, s aludt velünk csendesen a holdszendergő is;

Azon az éjszakán vágyunk meleg békével hamar semmivé lett,

Az az éjszaka mégis, ha visszatekintek, talán az volt az élet!

Szeretőn vetült szemed világa rám,

Gondolat vidékre űzve messze el,

Hol tüzes reménnyel állva csókra kel

Kéjtől teljesen mikor letepert ő

S izzva karja szerelemtől átkarolt

Forrva szállt fel a pára, s kacsint a Hold,

Szerelmi áldétól zengett az erdő.

Mint szirén igéddel ott megigéztél,

Öntudatlan mentem öledbe nyomban,

Csókod íze ölte meg gátlásomban

A végső tüzet, ahogy imént néztél.

Mert szertefoszlik a gondolat, s pacsirta vált

Már helyeden díszes csalogány madárt.

Szende szúnyogok képében száll elém a lusta éjjel,

Fák mogorva népben foszlik füstje szerte széjjel,

Kekszik bokorra, hideg földre száll az este.

Eláll minden rohanás, csendesül a város mára,

Álmos, sánta oszlopra száll már a hűs pára,

Ébredez a szende Holdnak halvány világa,

S kigyúl égi rónájának ezer virága.

Halom már, hogy jön, közeleg a halványfény,

Közeleg már, nem tudom mily égi lény,

Fény raboltja megérkezik már az égi túsz,

Befut a pályaudvarra a busz.