Na, igen. Az örök aktuális téma, a nagy kísértő, a drog. Igen, persze, a drogok rosszak - áááá, dehogy, nagyi, hogy képzeled?! Soha nem próbálnám ki - az unalomig ismételt egyhangú szólamok, melyek már az ember könyökén jönnek ki és már senkit nem érdekelnek, szombat este pedig (ennyi úgysem árt, legalább pörgök egy kicsit így az ötödik feles után) a mámor és a tombolás. Mondhatnám, a jó szándék közönybe fullad.

Igen, napló. Ildi. A frissen leszokott anyagos naplója, aki megpróbál visszatalálni az életbe. Nem áll szándékomban felvázolni a teljes sztorit, amely tulajdonképpen a szerző első tétova lépéseit a társadalomba való beilleszkedés felé valamint morális küzdelmeit részletezi. Az állandó gyanakvás és a "cucc" utáni vágy végigkígyózik az egész művön át.

Mindez ugye, szép és jó, de ami igazán megfogott, ami pluszt nyújtott e könyv, az a szerző mellbevágó őszintesége, vulgaritásba át-átcsapó közvetlensége. Nem emelkedett heroikus magasságokba, nem dicsőült meg és még csak a fehér lovas herceg sem jött el érte. Ugyanaz a küszködő, öntörvényű csaj maradt, aki a napló elején még a fizikális elvonási tünetek poklát járja meg. Ugyanaz maradt, azzal a különbséggel, hogy "érző lény" lett, ami nem kis dolog.

Remélem, hogy nem csupán az elrettentés volt a könyv célja, mert annak befejezte után a huszonéves lány története nem ért véget. Itt él közöttünk, ugyanolyan problémákkal küszködik, mint bárki más. Vívja a mindennapok kisebb-nagyobb csatáit. És megmutatja, hogyan maradjunk tiszták a legnagyobb szennyben is.