Hm…Igen, a mozi. Vannak, akik szeretik és vannak, akik nem. A popcorn meg a hideg cola és persze a film varázsa…

Én legutóbb családostul jártam a moziban és a Gyűrűk urát néztük.

Bent a moziban (persze csak a reklámok után, a film elején) öcsém ragaszkodott hozzá, hogy helyet cseréljen velem, mert nem lát (hobbit mérete van). ígyhát nincs mit tenni, helycserés támadás.

A film izgalmas, ropog a rágcsálnivaló. Közben unokanővérem vágyakozva -elégedetten állapítja meg, hogy az egyik főhős hasonlít szíve választottjára. Epekedve sóhajtozik. Nagybátyám félálomban belesüppedve ül a széken, már szinte horkol. Nénikém felrázza álmából, majd elkezd nyavalyogni, hogy olyan kényelmetlenek ezek a székek. Ezután öcsémre jött rá a pisilhetnék. Apával átverekszik magukat a baloldalon, majd fél perc múlva visszajönnek, mert nem tudják, hogyan lehet onnan kijutni az illemhelyre. Egy ideig bírja, ám a film egyik legizgalmasabb jeleneténél megint nyafogni kezd, hogy már nem sokáig tudja visszatartani. Természetesen engem kérnek meg, hogy kísérjem el. Kisebb szitkozódások közepette elkérem a jegyeket, s átcipekszünk a (már mérges) baloldalon. Visszaérkezve megérdeklődöm aputól, hogy miről is maradtam le (természetesen egy jó kis jelenetről), majd ismét belerázódok a film hangulatába.

Azután jönnek sorra a megható részek, a közönség szipog. Unokanővérem arcán kövér könnycseppek gördülnek le, s odasúgja nekem “Szegény Frodó’…És persze hogy én is velük szipogok és törölgetem a szemem, hisz nekem is van szívem. A film továbbra is érdekes, eseménydús. Egyszerűen magávalragadó. Az utolsó órában öcsém halk sírására leszek figyelmes. A család igyekszik megvigasztalni. Azt mondja, kicsit rosszul érzi magát, meg hogy felfordult a gyomra. Ja, szinte egész nap alig evett valamit. A valódi ok azonban az volt, hogy félt azoktól a szuperül elkészített, visszataszító szörnyektől. Minden összejött szegény kis krapeknak: a hangeffektusok, a sötétség, a nagyképernyő, látvány…Ejnye, nemhiába csak 14 éven felülieknek ajánlott…

Mikor abbahagyja a halk, nyöszörgésszerű sírást, a család ismét a látványos filmre összpontosít. Az utolsó percek egyikében megint öcsém van műsoron, és megint a pisilhetnék jött rá. Nem, rázom a fejem eszeveszetten, itt van még maximum 5 perc, ezt már bírja ki…Igen, nyugton marad. A film egy megható jelenettel véget ér, s a család szedelődzködni kezd. ’Csodálatos ez az Elijah Wood’-szól álmodozó tekintettel unokanővérem. Nénikém panaszkodik (’teljesen elmacskásodtam…’), nagybátyám álmosan ásítozik. Kifele úton megvitatjuk a filmet.

A fél család kijelenti, hogy nem volt valami jó a film, a másik fél szembeszáll, hogy márpedig igenis jó volt. Elmélyült beszélgetésbe kezdünk a filmekről. Anyának a legkevésbé sem tetszett, s ezért apa játékosan kicukkolta (’Áááá, neked csak a B -kategóriás, könnyű-filmek tetszenek…’), (’Nekem a Harry Potter jobban tetszett volna’ - panaszkodott anya). Nos, igen, apa és én egy dolgot könnyedén megállapítottunk: a második részt már kevesebben nézzük meg. Egyébként pedig mi is tudjuk: mindenki azt tartja a legjobbnak, ami saját magának tetszik. Hogy ez most a Harry Potter, Gyűrűk ura, Csillagok háborúja, vagy az Indiana Jones…, mindenki magának dönti el. (Illetve biztosan akadnak olyanok is ,mint én, akinek mindegyik tetszik…)

Soczó Gabriella

Szeged