Toldi Zsuzsanna (Kispál Ferencné):

Pötyi

Valahonnan messze, az emlékek és varázsos mesék foszlányából kúszott be a Palika-életbe Pötyi, a kutya.

Származása felderítetlen. Anyja mintha a Hubi kutya volna, ám a papa a kóborkutyák hatalmas birodalmából tehette teremtő látogatásait. Csak a nagyon régiek emlékezhetnek az udvarló idegenre.

Hogy milyen volt Pötyi? Arról már bizony Palikának is voltak sejtelmei. Sima szőrzetén csak úgy plattyogtak a pitty-pötty neszek, ahogy a szem ugrál ide-oda a fekete-fehér foltocskák között. Lábai hosszúnak sikeredtek, arca nem is értelemtől, inkább megbújó pajkosságtól bizsergett. Hogy mire gondolt éppen, azt ugyan Palika csak vélhette, ám Pötyi huncutságából mindig bizonyságot szerezhetett. Állandó kuckója nem lévén az udvar folyton változó pontjain pöttyöztek pöttyei. De az igazi az volt, mikor az áthatolhatatlan kerítést mégis áthatolta, s az egész utca birodalmának szabadságát élvezte. És hogy ebből mi volt látható? Hol Palika, hol Pötyi volt az elöl szaladó, s hogy ki kergette a másikat, azt csak találgatni lehetett. A dolgok végére a kis kertkapu volt a ponttevő, mert mikor szélesre tárta karjait, Pötyi összekucorodva lassította át rajta lépteit. Ilyenkor fejét lehorgasztva várta anyu dorgáló mozdulatait, miközben Palika a csaták ismert győzteseként vágta be a kiskapu igazságtevő karjait. Még a szomszédban is lehetett afféle mendemondát hallani. Mintha a tyúkfélék nem szerették volna Pötyi látogatásait, de hát nem illik a nem biztosat állítani. Mert ha volna az a notesz, melybe a tanító csak egy szócskát jegyez föl a tanítványairól, akkor ugyan Pötyi és a KUTYATANÍTÓ abban a szóban találkozhatott volna, hogy csavargó. Ezt még Palika is alá tudná támasztani, hiszen ő volt a legboldogtalanabb, mikor a Pötyi-pöttyek kitudja időkig valami ismeretlen tájon pöttyözhettek, és senki nem volt bizonyos afelől, hogy valaha visszatérnek-e a Palika-gazda országába. Ilyenkor aztán, mivel minden jó, ha a vége jó, a kötelező dorgálások után mindig nagy vigasság és várt vendéglátás zárta le az izgalmas óriásperceket.

Hát így élt Palika és Pötyi, Pötyi és Palika. Az idő telt, Palika egyre többször lépte át a tudás kapuit, Pötyi pedig minderre göndörödő hassal válaszolt. Palika ugyan furcsállta a dolgot, mert nála az a sok-sok tölcséren bepréselt tudomány sem idézett elő ilyen látványosan növekvő változást, inkább valami tyúkfélével próbálta az eseményt a párhuzamba állítani. De a tyúk nagyon kitartó volt ám! Valami varázstyúk lehetett a legkülönösebb fajtából való, mert nemhogy fogyatkozott volna, inkább mind gömbölyebbé terebélyesedett. Lassan az élet is csendesedett. Pötyi már alig csavargott, a kertkapu egyre ritkábban látott vendégévé vált, akkor is inkább megtorpant karjai közt, jobbára visszaporoszkált. Pajkos arca komollyá vált, mint aki súlyos titkok őrzője már.

Palika már rég lemondott az igazság megfejtéséről, mikor egy szép napon igazi csoda fogadta. A csoda akkora volt, hogy még a Palika-táska is hátravetette magát az összes könyveivel együtt. A Pötyiből egyszerre sok-sok Pötyike lett, talán nyolc vagy kilenc. Palika szeme úgy ugrándozott a kis folt-pöttyöcskék között, hogy még a nyolc meg egy számtanpélda is valami felfoghatatlan pöttytengerbe merült. De az aztán úgy alámerült, hogy a pöttyös ködben csak nagysokára tudta felfedezni a csodát: miszerint Pötyinek nyolc kiskutyája született!

Ezzel beköszöntött a Palika-élet akkora öröme, hogy a megfejthetetlen tyúkügyet is végleg feledésbe merítette, de az öröm még azt sem engedte megláttatni, hogy a Pötyi hasa ismét sovány, cickés nyúlósra alakult. Nem is csoda, hát ki tudna már annyi csodát hirtelen kibogozni. Különben is a figyelem már nem is annyira Pötyire, mint inkább Pöttyöcskéire fordult.

A meleg kép a barna cserépkályha árasztó melege köré vésődött be a Palika-emlékezetbe. Az álmos kályha nyolc pöttyöcskét dédelgetett, akik békésen szundító álmukat aludták a meleg szoba mozdulatlan világában. Máskor piros nyelvecskék lefetyelték a fehér tejet abból az átlátszó tálkából, ami hirtelen lett üres és tiszta, mindig fehér tejre várakozó. Anyu parancsa most nem is paranccsá, hanem boldogító tettvággyá erősödött, ugyanis Palika a szatyorban zacskósodó boldog tejhordóvá állt elő, s ezek a csodák a Palika-nap szürkéjében a legizgalmasabb percekké varázsolódtak.

A tavasz újabb emlékképpel köszönt. A két fal közötti zöldben már ide-oda ugráló Pöttyöcskék sündörögtek, s ez a kép olyan de olyan szép volt, amilyet Palika csak a rajzórán szeretett volna festeni. A kertkapu öccse, aki valamilyen álomcsatornán hallhatott az eseményről, kis korlátnak öltözött, hogy útját állja a Pöttyöcskék veszélyes világjáró barangolásának. Palika rögtön el is határozta, ha esetleg ő is világgá indulna, elkerül majd minden kertkaput ezután.

Itt az ideje, hogy a nagy Pötyit is szóba hozzuk már. Hol is van az a réges-régi Pötyi, ez egy megváltozott, új Pötyi-világ. E világ hőse napravetett hassal szundikál, még a kis korlátig se jár, ő is lustán gyönyörködik az új világ pöttyöcskéiben, azaz kis kölykeiben. Azt a kis gyászfoltot pedig, ami a Pöttyöcskék számát illeti, csak az a téli kesztyűs kéz érintette még a tél hidegében, mikor valami sejtelmes merevség e csodavilágból szürke tájra költözött.

A Pöttyöcskék általunk követhető sorsa is a vége felé közeleg. E sors szoros fonódásban kötődik a kertkapu nyikorgásával, az ismeretlen vendégek érkezésével, anyu halk szavaival. Palika most sem ért mindent igazán, még a megfejtetlen tyúkügy is feldereng. Annyi azonban bizonyos, és nem hiába a számtan tanulása, hogy eggyel több vendég eggyel kevesebb Pötyikét eredményez.

A Palika-élet csodás kis emléke itt lezáratik, a hatodik vendég távozása a kertkaput megint pont kitételére készteti. Egy, csak egy Pötyike marad, de egy új mesében ő is új nevet kap, Pici lesz az. És hogy mi lett Pötyivel?

Azt többen is állítják, hogy pajkos arca és csavargó kedve visszatért. Csak találgatni tudjuk, hogy egy csúnya tyúkügy veti meg sorsának utolsó emlékét.