Kirándozás a Zemplénbe

    Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy csongrádi BJG és annak 10 elvetemült diákja és 2 elvetemült tanára. Ezek a jóemberek azt vették a fejükbe, hogy ha törik ha szakad a nyári szünetben elmennek a Zempléni-hg-be túrázni.

    Úgy is lett....
Akár így is kezdhetném a történeteink elmondását, de nem így kezdem, mert ez nem mese, hanem megtörtént valóság. Szóval két "elvetemült" tanár a fejébe vette, hogy túrát szerveznek a Zemplénbe. Amikor már úgy gondolták, hogy összeállt a kép az utazást, a szállást és a kaját illetőleg, megírták az invitáló czetedliket, amire mi mit sem sejtve jelentkeztünk. Így állt össze a vegyes életkorú (5-11. oszt.) kis csapat, kinek tagjai: Vince Viki, Megyeri Orsi, Waszlavszki Tímea, Lőrincz Aletta, Tóth Réka, Fehér Bálint, Kocsis Szabolcs, Sarusi Kis János, Petykó, Bujáki Olga, Kovács Péter és jómagam Kopasz Árpád. Az előzetes megbeszélés és készülődés után végre eljön az indulás napja.

   

1998. 5. hó 25-ét írunk. (első nap)

    A hűvös reggel kint talál már bennünket a vasútállomáson. Végre befut a 6:53-as vonat. Felpakoljuk a hátizsákjainkat és elbúcsúzunk Csongrádtól 6 kerek napra. Ahogy jön fel a nap, úgy lesz egyre melegebb a vonatban, és úgy kívánkozik le az emberről a ruha. Három átszállással hét órát vonatozunk a rekkenő hőségben. 13:05-kor érkezünk meg Sátoraljaújhelyre, ahonnan helyközi buszjárattal megyünk tovább Pálházára. Innen már csak 2,5 km gyalog az első szállásunk.

    Füzérradványban megtudjuk, hogy a szállásunk a Pálházára vezető úton van, tehát ezek szerint a busszal ott mentünk el mellette. Nincs mit tenni, le kell gyalogolni odáig. A hely első ránézésre jónak ígérkezik, aztán a másodikra már kevésbé pl: beázik a tető meg ilyen apróságok - mindegy, kicsire nem adunk. A később majd szokásossá váló délutáni eső után elindulunk megmászni a közeli Korom-tetőt, de előbb még útba ejtjük a füzérradványi kastélyparkot. A 140 ha-os parkból kikeveredve betonúton, szamócázgatva kezdünk felfelé kaptatni. Két leágazás után letérünk a betonyról, s úgy eltévedünk az erdőben, hogy csak sejtjük hogy hol vagyunk, a beígért "elragadó" kilátás pedig sehol. Közben be is esteledik, s megjelennek a szentjános bogarak apró lámpásaikkal. A 12 tagú "haditanács" egyik tagja azt a javaslatot terjeszti elő, miszerint menjünk vissza azon az úton amin jöttünk. EGYHANGÚLAG JÓVÁHAGYVA. Kb. fél 11-kor kerülünk haza. Jól esik a forró víz meg a szappan. A tus alatt veszem csak észre, hogy a bakancs hogy feltörte a lábam.

   

1998. 5. hó. 26. (második nap)

    A részemről egy gyors reggelivel és pakolással indítom a reggelt. Viki kér egy forró teát a fájós torkára. 8 órakor vesszük a kalapunkat, és a fogadó elöl induló busszal Hollóházára zötyögünk. A buszon belenézek a táskámba és elszörnyülködök magamtól. Ennyi könyvet Árpi! Megbolondultál, ezt mind cipelni akarod? - kérdezem magamtól. Úgy látszik igen.

    Hollóházán a helyi ABC-ben - az aktuális áramszünetet kihasználva - veszünk valami reggelit. (Még egyszer megreggelizek.) Miután mindenki kielégítette az igényeit, úgy döntünk, hogy felmegyünk a közeli Hálaisten-tetőre, mivel a Porcelánmúzeum 10-kor nyit, most pedig fél 9 van. Megtaláljuk a felső vezetéket, a kereszteződést de az útikönyv által beígért szép kilátás a füzéri várra ismét sehol. (Igaz az útikönyv már 15 éves) Visszafelé egy gyönyörű réten keresztül jövünk, ahol Petykó belelép a legnagyobb pocsolyába, pedig ott már más is volt rajta kívül, aki rövid vizsgálatunk tárgyát képezte.

    A múzeum már nyitva van, meg is nézzük. Érdekes dolgok vannak odabenn, pl.: a Forma 1-es Magyar-nagydíjak porcelánserlegeinek ikertestvérei! A múzeum után Hollóházáról indulva vágunk neki a Nagy-Milicre vezető útnak. Az országos kék jelzést követve a Dög-réten keresztül erős emelkedővel érjük el a Bodó-rétet. Janiék jól elmennek, s nem veszik észre a leágazást, nem tudunk már utánuk szólni. Reméljük, észreveszik, hogy nincs jel!

    A László-tanyai kastélyt és a benne levő "éttermet" felújítják (elmarad a derelye evés). A kéktúra emlékműnél ebédelünk. Janiék még mindig sehol! Alighogy emlegetjük őket, kiáltások hallatszanak. ŐK azok! Innen együtt megyünk a 895 m magas csúcsra, ami pont a magyar-szlovák határon van. Útközben találunk több érdekes növényt, melyek közül az egyiket turbánliliomként azonosítjuk. Egy kicsit kifújjuk magunkat, majd megcélozzuk a füzéri várat. A turistaút egy ideig a határon halad, így a határsértés minden fajtáját kipróbálhatjuk. Bejárjuk az éppen felújítás alatt álló várat, ahonnan remek látási viszonyok között végignézzük a környéket. Leereszkedünk a lejtőn, majd Füzért elhagyva egy réten keresztül tempózva próbáljuk meg elérni a Füzérkomlósról induló buszt, ami "haza" visz minket. (Este megszámoljuk, 21 km-t gyaloglásztunk ma összesen.)

   

1998. 5. hó. 27. (harmadik nap)

   

    A reggeli mosdás után begyalogolunk Pálházára és amíg megérkezik a kisvasút masinisztája megreggelizünk a helyi ABC kínálatából. Az első "járattal" Rostallóra megyünk. Közben megnézzük a kisvasút történetét (és még sok mást) bemutató Erdészeti Múzeumot. Kőkapunál elkezd csöpörögni az eső, s mire Rostallóra érünk, már zuhog. - Na, jól kezdődik a nap! - gondoljuk magunkban, de szerencsére az eső 10 perc után megunja és abbahagyja az esést. Úgy látszik ma a délutáni eső hamarabb jött.

    Rostalló 3 házból áll, "megcsodáljuk" az egyiket, ami holnaptól már a miénk lesz pár napra. Visszamegyünk Kőkapura, itt is szétnézünk egy kicsit, s felmászunk a tó fölötti kisebb sziklára. Innen aszfalton megyünk tovább, majd letérünk a zöld jelzésre, ami szintén betonon halad egy ideig. A Pokol-völgy bejáratánál levő esőbeállóban ebédelünk. 1,5 km után elérjük a Málnás-völgyi sziklát, amit nem könnyen, de megmászunk: A tetejéről pazar a kilátás. Több forrást érintve jutunk ki a Gerendás rétre, ahol megpihenünk egy kicsit. A rétre illik a neve: mindenfelé nagy szálfák! Vikin látszik, hogy egyáltalán nincs jól, alig bír nyelni.

    A kéken indulunk tovább, és találkozunk a Nagy Kék Kárpáti Meztelencsigával, aki nem csak nyaralni jött a Zemplénbe, majd a Fekete Péter-forrás alatt a kék négyzetre térünk át. Ezen menetelünk egészen Nagyhutáig. Itt a csapat az "öt a héthez" alakot veszi fel: a 7-es csoport továbbindul, az 5-ös pedig felkeresi a falu presszóját. (Én az utóbbiakhoz csatlakoztam.) A hűsítő jégkrém után, a falu mellett kapaszkodunk fel egy kisebb fennsíkra. Az út innentől kezdve folyamatosan lejt, hol jobban, hol kevésbé. A Hollós-patak völgyében, a Tehénkosárban haladva érjük el a betonutat. Kezd szürkülni, s az aprónép már fáradt. A rövidítés reményében (a legfrissebb és régebbi térképeinket is felhasználva) földúton, hátulról tervezzük a fogadó megközelítését és nem is sejtjük, hogy milyen nagy fába vágtuk a fejszénket.

    Kovácsvágásról kiérve földúton haladunk tovább. Tanár úrral felmászunk egy magaslesre, hogy szétnézzünk a terepen. Az először helyi gombászcsaládnak vélt mozgó színfoltokból lassan kibontakozik a 7-es csoport. Ennek nagyon megörülünk, s gyorsan utolérjük őket. Ők kevésbé lelkesen jelentik, hogy odalent minden tiszta csalán! Más választásunk nem lévén ezen az úton haladunk tovább, csak az a baj, hogy egyre távolabb kerülünk a fogadótól. Vikivel visszamennek egy páran Kovácsvágásra, és körbe jönnek az aszfalton, mi pedig nekivágunk az embernél is magasabb csalánosnak.

    Először egy kis patak keresztezi az utat, ezen csak átlépünk. Aztán megint sűrű cserjés (kökény, vadrózsa, galagonya) meg csalán, s jön a nagy, 5 m széles patak a 3 m magas meredek parttal. A térképen jelzett híd persze sehol. Ezen csak úgy tudunk keresztülmenni, hogy levesszük a cipőinket, s átgázolunk a combközépig érő vízen! Ezután sima terep következik, "csupán" derékig érő fűvel, ami, hamar átalakul csalánná. Közben besötétedett. Már a fogadó mögött vagyunk, de van egy kis gond. Ez a gond a tó és a mocsaras kifolyása. Végre találunk egy helyet, ahol talán át lehet kelni. Egy farönköt teszek keresztbe a mocsárra, hogy a többiek át tudjanak jönni, s közben magam is megsüllyedek. A két csoport szinte egyszerre éri el a bejáratot. Lehet, hogy ők jártak jobban?! A vacsorára felszolgált vadpörköltet (majdnem) mindenki lelkesen fogyasztja. Alig 2 és fél órát késtünk.

   

1998. 5. hó 28. (negyedik nap)

    Reggeli után összeszedtük az összes motyónkat, és búcsút mondtunk a Nagy-Tanya fogadónak, majd begyalogoltunk Pálházára. Az első kisvonattal felmentünk, a tegnap már felderített rostallói szállásunkra. A lepakolás és a táborfoglalás után Telkibánya felé vesszük az utunkat, de már csak hatan. Vikivel ugyanis ketten ottmaradtak ápolónak, és az apróságok is úgy döntöttek, hogy inkább otthon pihennek.

    Jó időben, s gombászgatva indulunk el dél körül. Egy ideig a régi vasút mellett, majd folyamatosan emelkedve haladunk. Útközben több forrást és kőfejtőt is érintünk. A Solymos oldalában látunk egy gyíkot, eltévedünk, s míg keressük a helyes utat, szedünk egy kis áfonyát. Tanár úr bújna be az áfonyáért, de megcsapja az elektromos vadvédelmi kerítés, s elzsibbad a fél karja.

    Innen a Cserenkő-patak völgyében egészen Telkibányáig ereszkedünk. Útközben hozzánk szegődik egy szarvasbogár (felmászik egy bot végére), és néhány méteren keresztül együtt utazunk. Telkibányán először is megebédelünk a Tölgyfa "étterem"-ben, majd elmegyünk A Bányászmúzeumba. Kiderül, hogy 10 perccel azelőtt zárt be, hogy odaértünk! Tanár úrral azért megnézzük az udvarban levő mintabányát, ami nem más, mint egy sötét lyuk, ahol még egy denevérrel is volt szerencsénk "találkozni".

    Most már hazafelé vesszük az utunkat, jobban mondva csak vennénk. A falu határában akkora záport kapunk, hogy ha nem álltunk volna be egy buszmegállóba, tuti, hogy legalább bőrig áztunk volna. Úgy szakadt, mintha dézsából öntenék! A jó félórás kényszerpihenő után megindulunk a zöld jelzésen egy erős kaptatóval, majd az emelkedő erdészeti úttá szelídül. 1 km után nagyon erős emelkedő következik: 1 km-en belül 240 m (!) szintkülönbséget győzünk le! A Holló-rétig folyamatosan emelkedünk, majd a szomszéd Bohó-réten keresztül ereszkedünk, miközben a jel 2 km-en keresztül eltűnik a szemünk elöl. A Bekecs-kertnél Rostalló irányába fordulunk, ekkorra már igen besötétedik, s a fáradságérzetünk is egyre erősebb.

    Az István-kúti vadászházhoz már koromsötétben érkezünk. A lámpám másnál lévén sötétben indulok, hogy felkutassam a forrást. Az első két méter után nekimegyek valaminek, amiről a lámpák fényében kiderül, hogy valami pihenteszű keze által faragott faszobor. Minden bizonnyal az erdő istenét ábrázolja, de alsónadrág nélkül!

    A Nyírjesen keresztül ereszkedünk a Mlaka-rétre, ahol rátérünk a sárga jelzésre. Az eső újra elered, mi pedig egyre fáradtabban csúszkálunk a bokás sárban. Az Ördög-völgyön ereszkedünk a szállásunkig. pontban éjfélkor bevánszorgunk az ajtón, s azonnal letesszük magunkat a legközelebbi székre. A lányok harmadjára is megmelegítik a nekünk szánt levest. Nem csoda, hogyha fáradtak vagyunk, hiszen ma már szűk 30 km van mögöttünk! Éjszaka Vikihez még egyszer kihívjuk az ügyeletes orvost, aki már délután is látta.

   

1998. 5. hó 29. (ötödik nap)

    A nap jó részét lustálkodással töltjük. Mindenki pihen, de hogy a testi renyheség mellett az agyak ne tunyuljanak el teljesen, mindenki megkapta Bakony Muki aktuális ajándékát. Viki tegnap még rosszabbul lett, már 3 injekciót kapott. Fél 11 körül kijön érte a mentő, s beviszik Sadaradára. (Sátoraljaújhely egy kicsit másképp.)

    Mi jól elvagyunk. A patakban ülve hűsölünk, s közben gátat emelünk a patakra. Tádénak egyszer csak nem kő, hanem egy pisztráng akad a kezébe. Későn kapcsol, így a pisztráng sietve meglóg. Fél-dél van. Valamit enni kellene! Megmelegítem az egyik konzervet, s közben jön a hír, hogy a kicsik láttak még egy pisztrángot.

    Ebéd után egy kisebb túrára indulunk. Azon az úton megyünk a Mlaka-rétig, amin tegnap jöttünk, csak most visszafelé. Innen kimászunk a Sólyom-bércre, ami egy nagy szikla. Gyönyörű a kilátás, egészen Sadaradáig ellátni. A csoport két részre oszlik: négyen elindulunk, hogy megkeressük az új jelzést, a többiek hazamennek, hogy előkészítsék az esti szalonnasütést.

    A tegnapi útvonalunkon megyünk visszafelé. Tokár-tető alatt rábukkanunk az új kék keresztre. Ez a jel egy szép patak-völgyben megy, végig erdészeti úton. Ezen egészen addig megyünk, amíg ki nem érünk a Solymos oldalába, magyarán, ahol tegnap eltévedtünk. Innen már ismerős úton de sötétben megyünk hazáig. 11-re, mire hazaérünk a többiek már előkészültek a nagy művelethez.

    Javában ég a tűz, s szelik a szalonnát. A szalonna bőrét rágogatjuk már, mikor Tádé széles vigyorral az arcán közénk állít egy pisztránggal! Ő fogta egy igen egyedi csapdával a patakból. A módszer lényege a következő: a pisztráng az árral szemben szeret úszni, de a mi gátunknál megáll a tudománya. Ugyanis a nagy követ nem bírja átugrani, de a gát tövében épített medencébe beúszik, s mivel annak kicsi a bejárata nem talál mindjárt ki, Tádé pedig megfogja egy kirúgott aljú vödörrel, melyet a kidobott holmik közül guberált.
Egy kicsit primitív a módszer, de hatásos. Ezt az is mutatja, hogy Tádé fogott még egy pisztrángot. Két nagyobbat pedig elszalasztott, azokat is csak azért, mert nem fértek be a vödör alá!

    A többiek már befelé készülődtek, amikorra megsült az első hal. Mindenki kapott belőle egy kis kóstolót. Mondanom sem kell mindenkinek nagyon ízlett. Később megsütöttük a másikat is, ebből már csak négyen ettünk, mert a többiek már aludtak. Úgy 3 óra tájban én is elmentem aludni, mert ugye holnap is lesz nap!?

   

1998. 5. hó 30. (utolsó, hatodik nap)

    Reggel 8-kor csörög az óra, kelni kell, pakolni. Megyünk haza "végre" vagy "már"? - a vélemények megoszlanak.

    A Sadaradára tartó buszon reggeli közben az elmúlt napok (unalmasnak semmiképpen nem mondható) eseményein tűnődöm, s jól leöntöm magam kefirrel. Sadaradán amíg a többiek meglátogatják Vikit, én csomagmegőrzősdit játszok az állomáson. Szegény lányt több mint egy hét múlva fogják csak kiengedni a kórházból, bár már kicsit jobban van.

    A vonatablakból még egy utolsó pillantást vetek erre a gyönyörű tájra, aztán már csak a vonat zakatolását hallom, s vége. Vége van sajnos, de már tervezzük a következőt!!!