|
Kirándozás a Zemplénbe
1998. június 25-30.
|
|
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy csongrádi
BJG
és annak
10 elvetemült diákja és 2 elvetemült tanára. Ezek a jóemberek azt
vették a fejükbe, hogy ha törik ha szakad a nyári szünetben elmennek
a Zempléni-hg-be túrázni.
Úgy is lett....
Akár így is kezdhetném a történeteink elmondását, de nem így kezdem,
mert ez nem mese, hanem megtörtént valóság. Szóval két "elvetemült"
tanár a fejébe vette, hogy túrát szerveznek a Zemplénbe. Amikor már
úgy gondolták, hogy összeállt a kép az utazást, a szállást és a kaját
illetőleg, megírták az invitáló czetedliket, amire mi mit sem sejtve
jelentkeztünk. Így állt össze a vegyes életkorú (5-11. oszt.) kis
csapat, kinek tagjai:
Vince Viki,
Megyeri Orsi,
Waszlavszki Tímea,
Lőrincz Aletta,
Tóth Réka,
Fehér Bálint,
Kocsis Szabolcs,
Sarusi Kis János,
Petykó,
Bujáki Olga,
Kovács Péter és jómagam
Kopasz Árpád.
Az előzetes megbeszélés és készülődés után végre eljön az indulás napja.
|
|
1998. 5. hó 25-ét írunk. (első nap)
A hűvös reggel kint talál már bennünket a vasútállomáson.
Végre befut a 6:53-as vonat. Felpakoljuk a hátizsákjainkat és
elbúcsúzunk
Csongrádtól
6 kerek napra. Ahogy jön fel a nap, úgy
lesz egyre melegebb a vonatban, és úgy kívánkozik le az emberről
a ruha. Három átszállással hét órát
vonatozunk
a rekkenő hőségben.
13:05-kor érkezünk meg Sátoraljaújhelyre, ahonnan helyközi buszjárattal
megyünk tovább Pálházára. Innen már csak 2,5 km gyalog az első
szállásunk.
Füzérradványban megtudjuk, hogy a szállásunk a Pálházára
vezető úton van, tehát ezek szerint a busszal ott mentünk el mellette.
Nincs mit tenni, le kell gyalogolni odáig. A hely
első ránézésre
jónak
ígérkezik, aztán a másodikra már kevésbé pl: beázik a tető meg ilyen
apróságok - mindegy, kicsire nem adunk. A később majd szokásossá váló
délutáni eső után elindulunk megmászni a közeli
Korom-tetőt,
de előbb
még útba ejtjük a füzérradványi kastélyparkot. A 140 ha-os parkból
kikeveredve betonúton, szamócázgatva kezdünk felfelé kaptatni. Két
leágazás után letérünk a betonyról, s úgy eltévedünk az erdőben,
hogy csak sejtjük hogy hol vagyunk, a beígért "elragadó" kilátás
pedig sehol. Közben be is esteledik, s megjelennek a szentjános
bogarak apró lámpásaikkal. A 12 tagú "haditanács" egyik tagja azt
a javaslatot terjeszti elő, miszerint menjünk vissza azon az úton
amin jöttünk. EGYHANGÚLAG JÓVÁHAGYVA. Kb. fél 11-kor kerülünk haza.
Jól esik a forró víz meg a szappan. A tus alatt veszem csak észre,
hogy a bakancs hogy feltörte a lábam.
|
|
1998. 5. hó. 26. (második nap)
A részemről egy gyors reggelivel és pakolással indítom a reggelt.
Viki kér egy forró teát a fájós torkára. 8 órakor vesszük a kalapunkat,
és a fogadó elöl induló busszal Hollóházára zötyögünk. A buszon belenézek
a táskámba és elszörnyülködök magamtól. Ennyi könyvet Árpi! Megbolondultál,
ezt mind cipelni akarod? - kérdezem magamtól. Úgy látszik igen.
Hollóházán a helyi ABC-ben - az aktuális áramszünetet kihasználva - veszünk valami
reggelit. (Még egyszer megreggelizek.) Miután mindenki kielégítette az
igényeit, úgy döntünk, hogy felmegyünk a közeli Hálaisten-tetőre, mivel
a Porcelánmúzeum 10-kor nyit, most pedig fél 9 van. Megtaláljuk a felső
vezetéket, a kereszteződést de az útikönyv által beígért szép kilátás a
füzéri várra ismét sehol. (Igaz az útikönyv már 15 éves) Visszafelé egy
gyönyörű
réten
keresztül jövünk, ahol Petykó belelép a legnagyobb pocsolyába, pedig ott már
más
is volt rajta kívül, aki rövid vizsgálatunk tárgyát képezte.
A múzeum
már nyitva van, meg is nézzük. Érdekes dolgok vannak odabenn, pl.:
a Forma 1-es Magyar-nagydíjak porcelánserlegeinek ikertestvérei! A múzeum
után Hollóházáról indulva vágunk neki a
Nagy-Milicre
vezető útnak. Az
országos kék jelzést követve a Dög-réten keresztül erős emelkedővel érjük
el a Bodó-rétet. Janiék jól elmennek, s nem veszik észre a leágazást, nem
tudunk már utánuk szólni. Reméljük, észreveszik, hogy nincs jel!
A László-tanyai kastélyt és a benne levő "éttermet" felújítják (elmarad
a derelye evés). A
kéktúra emlékműnél
ebédelünk.
Janiék még mindig
sehol! Alighogy emlegetjük őket, kiáltások hallatszanak.
ŐK azok! Innen
együtt megyünk a 895 m magas
csúcsra,
ami pont a magyar-szlovák határon van. Útközben találunk több érdekes
növényt, melyek közül az egyiket
turbánliliomként
azonosítjuk. Egy kicsit kifújjuk magunkat, majd megcélozzuk a
füzéri várat. A
turistaút egy ideig a határon halad, így a határsértés minden fajtáját
kipróbálhatjuk. Bejárjuk az éppen felújítás alatt álló
várat,
ahonnan remek látási viszonyok között
végignézzük a
környéket. Leereszkedünk a lejtőn, majd Füzért elhagyva egy réten
keresztül tempózva próbáljuk meg elérni a Füzérkomlósról induló buszt,
ami "haza" visz minket. (Este megszámoljuk, 21 km-t gyaloglásztunk ma összesen.)
|
|
1998. 5. hó. 27. (harmadik nap)
A reggeli mosdás után begyalogolunk Pálházára és amíg megérkezik a
kisvasút
masinisztája megreggelizünk a helyi ABC kínálatából. Az
első "járattal" Rostallóra megyünk. Közben megnézzük a kisvasút
történetét (és még sok mást) bemutató Erdészeti Múzeumot. Kőkapunál
elkezd csöpörögni az eső, s mire Rostallóra érünk, már zuhog. - Na,
jól kezdődik a nap! - gondoljuk magunkban, de szerencsére az eső 10
perc után megunja és abbahagyja az esést. Úgy látszik ma a délutáni eső
hamarabb jött.
Rostalló 3 házból áll, "megcsodáljuk" az egyiket, ami
holnaptól már a miénk lesz pár napra. Visszamegyünk
Kőkapura,
itt is szétnézünk egy kicsit, s felmászunk a
tó
fölötti kisebb sziklára. Innen aszfalton megyünk tovább, majd letérünk a
zöld jelzésre, ami szintén betonon halad egy ideig. A Pokol-völgy bejáratánál levő
esőbeállóban
ebédelünk. 1,5 km után elérjük a
Málnás-völgyi sziklát,
amit nem könnyen, de megmászunk: A tetejéről pazar a kilátás. Több forrást
érintve jutunk ki a Gerendás rétre, ahol megpihenünk egy kicsit. A rétre
illik a neve: mindenfelé nagy szálfák! Vikin látszik, hogy egyáltalán nincs
jól, alig bír nyelni.
A kéken indulunk tovább, és találkozunk a Nagy Kék Kárpáti
Meztelencsigával,
aki nem csak nyaralni jött a Zemplénbe, majd a Fekete Péter-forrás
alatt a kék négyzetre térünk át. Ezen menetelünk egészen Nagyhutáig. Itt
a csapat az "öt a héthez" alakot veszi fel: a 7-es csoport továbbindul, az
5-ös pedig felkeresi a falu presszóját. (Én az utóbbiakhoz csatlakoztam.)
A hűsítő jégkrém után, a falu mellett kapaszkodunk fel egy kisebb fennsíkra.
Az út innentől kezdve folyamatosan lejt, hol jobban, hol kevésbé. A Hollós-patak
völgyében, a Tehénkosárban haladva érjük el a betonutat. Kezd szürkülni, s az
aprónép már fáradt. A rövidítés reményében (a legfrissebb és régebbi térképeinket
is felhasználva) földúton, hátulról tervezzük a fogadó megközelítését és nem is
sejtjük, hogy milyen nagy fába vágtuk a fejszénket.
Kovácsvágásról kiérve
földúton haladunk tovább. Tanár úrral felmászunk egy magaslesre, hogy szétnézzünk
a terepen. Az először helyi gombászcsaládnak vélt mozgó színfoltokból lassan
kibontakozik a 7-es csoport. Ennek nagyon megörülünk, s gyorsan utolérjük őket.
Ők kevésbé lelkesen jelentik, hogy odalent minden tiszta
csalán!
Más választásunk
nem lévén ezen az úton haladunk tovább, csak az a baj, hogy egyre távolabb kerülünk
a fogadótól. Vikivel visszamennek egy páran Kovácsvágásra, és körbe jönnek az
aszfalton, mi pedig
nekivágunk
az embernél is magasabb csalánosnak.
Először egy
kis patak keresztezi az utat, ezen csak átlépünk. Aztán megint sűrű cserjés
(kökény, vadrózsa, galagonya) meg csalán, s jön a nagy, 5 m széles patak a 3
m magas meredek parttal. A térképen jelzett híd persze sehol. Ezen csak úgy
tudunk keresztülmenni, hogy levesszük a cipőinket, s átgázolunk a combközépig
érő vízen! Ezután sima terep következik, "csupán" derékig érő fűvel, ami, hamar
átalakul csalánná. Közben besötétedett. Már a fogadó mögött vagyunk, de van egy
kis gond. Ez a gond a tó és a mocsaras kifolyása. Végre találunk egy helyet, ahol
talán át lehet kelni. Egy farönköt teszek keresztbe a mocsárra, hogy a többiek át
tudjanak jönni, s közben magam is megsüllyedek. A két csoport szinte egyszerre éri
el a bejáratot. Lehet, hogy ők jártak jobban?! A vacsorára felszolgált vadpörköltet
(majdnem) mindenki lelkesen fogyasztja. Alig 2 és fél órát késtünk.
|
|
1998. 5. hó 28. (negyedik nap)
Reggeli után összeszedtük az összes motyónkat, és búcsút mondtunk a
Nagy-Tanya fogadónak, majd begyalogoltunk Pálházára. Az első
kisvonattal
felmentünk, a tegnap már felderített rostallói szállásunkra. A lepakolás
és a táborfoglalás után Telkibánya felé vesszük az utunkat, de már csak
hatan. Vikivel ugyanis ketten ottmaradtak ápolónak, és az apróságok is
úgy döntöttek, hogy inkább otthon pihennek.
Jó időben, s gombászgatva
indulunk el dél körül. Egy ideig a régi vasút mellett, majd folyamatosan
emelkedve haladunk. Útközben több forrást és kőfejtőt is érintünk. A Solymos
oldalában látunk egy
gyíkot,
eltévedünk, s míg keressük a helyes utat, szedünk egy kis áfonyát.
Tanár úr bújna be az áfonyáért, de megcsapja az elektromos vadvédelmi kerítés,
s elzsibbad a fél karja.
Innen a Cserenkő-patak völgyében egészen Telkibányáig ereszkedünk. Útközben hozzánk szegődik egy
szarvasbogár
(felmászik egy bot végére), és néhány méteren keresztül együtt utazunk.
Telkibányán először is megebédelünk a Tölgyfa "étterem"-ben, majd elmegyünk A
Bányászmúzeumba. Kiderül, hogy 10 perccel azelőtt zárt be, hogy odaértünk!
Tanár úrral azért megnézzük az udvarban levő mintabányát, ami nem más, mint
egy sötét lyuk, ahol még egy denevérrel is volt szerencsénk "találkozni".
Most már hazafelé vesszük az utunkat, jobban mondva csak vennénk. A falu
határában akkora záport kapunk, hogy ha nem álltunk volna be egy buszmegállóba,
tuti, hogy legalább bőrig áztunk volna. Úgy szakadt, mintha dézsából öntenék!
A jó félórás kényszerpihenő után megindulunk a zöld jelzésen egy erős kaptatóval,
majd az emelkedő erdészeti úttá szelídül. 1 km után nagyon erős emelkedő következik:
1 km-en belül 240 m (!) szintkülönbséget győzünk le! A Holló-rétig folyamatosan
emelkedünk, majd a szomszéd
Bohó-réten
keresztül ereszkedünk, miközben a jel
2 km-en keresztül eltűnik a szemünk elöl. A Bekecs-kertnél Rostalló irányába
fordulunk, ekkorra már igen besötétedik, s a fáradságérzetünk is egyre erősebb.
Az István-kúti vadászházhoz már
koromsötétben
érkezünk. A lámpám másnál lévén sötétben indulok, hogy felkutassam a
forrást. Az első két méter után nekimegyek
valaminek, amiről a lámpák fényében kiderül, hogy valami pihenteszű keze által
faragott
faszobor.
Minden bizonnyal az erdő istenét ábrázolja, de alsónadrág nélkül!
A Nyírjesen keresztül ereszkedünk a Mlaka-rétre, ahol rátérünk a sárga
jelzésre. Az eső újra elered, mi pedig egyre fáradtabban csúszkálunk a bokás
sárban. Az Ördög-völgyön ereszkedünk a szállásunkig. pontban éjfélkor bevánszorgunk
az ajtón, s azonnal letesszük magunkat a legközelebbi székre. A lányok harmadjára
is megmelegítik a nekünk szánt levest. Nem csoda, hogyha fáradtak vagyunk, hiszen
ma már szűk 30 km van mögöttünk! Éjszaka Vikihez még egyszer kihívjuk az ügyeletes
orvost, aki már délután is látta.
|
|
1998. 5. hó 29. (ötödik nap)
A nap jó részét lustálkodással töltjük. Mindenki pihen, de hogy a testi
renyheség mellett az agyak ne tunyuljanak el teljesen, mindenki megkapta
Bakony Muki aktuális ajándékát.
Viki tegnap még rosszabbul
lett, már 3 injekciót kapott. Fél 11 körül kijön érte a mentő, s beviszik
Sadaradára. (Sátoraljaújhely egy kicsit másképp.)
Mi jól elvagyunk. A patakban
ülve hűsölünk, s közben
gátat
emelünk a patakra. Tádénak egyszer csak nem kő,
hanem egy pisztráng akad a kezébe. Későn kapcsol, így a pisztráng sietve meglóg.
Fél-dél van. Valamit enni kellene! Megmelegítem az egyik konzervet, s közben jön
a hír, hogy a kicsik láttak még egy pisztrángot.
Ebéd után egy kisebb túrára indulunk.
Azon az úton megyünk a Mlaka-rétig, amin tegnap jöttünk, csak most visszafelé.
Innen kimászunk a Sólyom-bércre, ami egy nagy szikla. Gyönyörű a kilátás, egészen
Sadaradáig ellátni. A csoport két részre oszlik: négyen elindulunk, hogy megkeressük
az új jelzést, a többiek hazamennek, hogy előkészítsék az esti szalonnasütést.
A tegnapi útvonalunkon megyünk visszafelé. Tokár-tető alatt rábukkanunk az új kék
keresztre. Ez a jel egy szép patak-völgyben megy, végig erdészeti úton. Ezen egészen
addig megyünk, amíg ki nem érünk a Solymos oldalába, magyarán, ahol tegnap eltévedtünk.
Innen már ismerős úton de sötétben megyünk hazáig. 11-re, mire hazaérünk a többiek már
előkészültek a nagy művelethez.
Javában ég a tűz, s szelik a szalonnát. A szalonna
bőrét rágogatjuk már, mikor Tádé széles vigyorral az arcán közénk állít egy
pisztránggal! Ő fogta egy igen egyedi csapdával a patakból. A módszer lényege
a következő: a pisztráng az árral szemben szeret úszni, de a mi gátunknál megáll
a tudománya. Ugyanis a nagy követ nem bírja átugrani, de a gát tövében épített
medencébe beúszik, s mivel annak kicsi a bejárata nem talál mindjárt ki, Tádé
pedig megfogja egy kirúgott aljú vödörrel, melyet a kidobott holmik közül guberált.
Egy kicsit primitív a módszer, de hatásos. Ezt az is mutatja, hogy Tádé fogott még
egy pisztrángot. Két nagyobbat pedig elszalasztott, azokat is csak azért, mert nem
fértek be a vödör alá!
A többiek már befelé készülődtek, amikorra megsült az
első hal.
Mindenki kapott belőle egy kis kóstolót. Mondanom sem kell mindenkinek nagyon ízlett.
Később megsütöttük a
másikat
is, ebből már csak négyen ettünk, mert a többiek már
aludtak. Úgy 3 óra tájban én is elmentem aludni, mert ugye holnap is lesz nap!?
|
|
1998. 5. hó 30. (utolsó, hatodik nap)
Reggel 8-kor csörög az óra, kelni kell, pakolni. Megyünk haza
"végre" vagy "már"? - a vélemények megoszlanak.
A Sadaradára
tartó buszon reggeli közben az elmúlt napok (unalmasnak semmiképpen
nem mondható) eseményein tűnődöm, s jól leöntöm magam kefirrel.
Sadaradán amíg a többiek meglátogatják Vikit, én csomagmegőrzősdit
játszok az állomáson. Szegény lányt több mint egy hét múlva fogják
csak kiengedni a kórházból, bár már kicsit jobban van.
A vonatablakból még egy utolsó pillantást vetek erre a gyönyörű
tájra, aztán már csak a vonat zakatolását hallom, s vége.
Vége van sajnos, de már tervezzük a következőt!!!
Ezen eset lejegyeztetett az saját
nézőpontya szerént
Kopasz Árpád által.
|

Megy a csiga
hazafelé ...
|

Jártak ezek máshol is?
|

Megnézzük a képeket is?
|