Ülök a trolin. Este 11 óra körül járhat az idő. Sötét van, az utcai lámpák világítanak csak odakünn borostyánsárgás fényükkel. Egyedül vagyok a trolin. Meredten bámulom az elsuhanó házakat, autókat. A megállók üresek. A hatalmas paneltömbök, mint egy-egy komor óriás tekintenek rám le-lecsukódó szemeikkel. Kint hideg van. Leheletem meglátszik a koszos, kissé karcolt ablakon.

A troli lassít, majd megáll. Az ajtók kivágódnak. Egy nem túl magas, torz kis alak lépked fel a lépcsőn. Tányérsapkája arcába húzva – szinte alig látni tőle az arcát. Vastag tollkabátja majdnem térdéig ér, ujja túllóg vézna kis kézfején. Bő gatya van rajta, melynek szára hatalmas hullámokban takarja el deszkacipőjét. Kicsit felhúzza kabátujját, s a kabát mély zsebében kotorászik. Ahogy előveszi bérletét, s a sofőr felé tartja, hosszú, csontos ujjaira, vékony csuklójára újra rácsúszik a kabát. Az ajtók záródnak, ö elindul a busz belseje felé. Nem messze tőlem leül…

Lehúzza a kabát cipzárját, s a belső zsebben kezd matatni. Egy kis fapipát vesz elő, majd egy kis zacskót, melyben szárított növénydarabkákhoz hasonló zúzalék van. Följebb tolja fején a sapkát. Arca most egész jól látszik. Egy apró szőke hajtincs lóg kék szemébe. Arrébhajtja a kis tincset, s gondosan elkezdi megtömni a pipát. Remeg a keze. Néhány darabka mellé is esik, de ö lehajol, s felveszi azokat. Egy morzsa sem veszhet kárba. Elrakja a kis zacskót, majd kényelmesen hátradől, s rágyújt. Elkezd köhögni, szemei elvörösödnek, könnyezik; de még szívja mohón tovább. A gomolygó füst már az én szemem is csípi. Megint elkezd köhögni, majd, mint akit fejbe vertek magába roskad. Pipája kiesik a kezéből. Szeme furcsán, kissé megtörten csillog.