Nietzsche azt írta, hogy az évszázadokon át etikettel és hasonló ínyencségekkel elfojtott érzelmek, szenvedélyek egyértelműen vad utódokat fognak eredményezni. Ebből is látszik, hogy „isten” ugyan „meghalt”, de Nietzsche tovább él! Úgy látszik, ő már szörnyű vízióként megjárta azokat a mellékhelyiségeket, ahová én nap nap után járok, persze, csak puszta kényszertől vezérelve.

Meg kell valljam, azelőtt szerettem WC-re járni. Mert a WC-knek igenis megvan a sajátos varázsuk: a csempék sokasága, a felvikszolt padló, a hideg és a meleg víz változtathatósága és a tükör szépsége persze.

Ennek azonban egy ideje vége! Mióta a csempéket pirosló vér öleli át, avagy a padló elterpeszkedő folyadékról, amiben állok, egyszeriben tényszerűen kell megállapítanom, hogy nem víz(!), odaveszett minden! Ráadásul el kell ismernem, hogy pofon ütve a közízlést én igen konzervatív módon a WC-re ülve pisilek, a falat pedig filctollal dekorálom vértócsa helyett…

Nem, ezt mégsem lehet szó nélkül hagyni! Sokszor nekiállok tehát és takarítani kezdem! Hogy mi okból, azt aztán már tényleg nem tudom, mert másnap rendre megjelenik a legkedvesebb WC-mben valaki, akinek éppenséggel van mivel összemázolnia a falat!

Hova forduljak tehát?

A legjobb megoldás, ha felfordulok, úgy legalább másnap nem kell kimennem egyszer sem, ahogy harmadnap és negyednap sem.

Csak a jóisten tudja, hogy meddig kell még úszkáló székletmaradványra bukkannom mindegy egyes WC felnyitásakor…És egyáltalán! Miért építenek újjá valamit, ha azt a „köz” meg nem becsüli? És milyen jogon lehet néhány ember önnönmagában a „köz”?!

Megannyi kérdés, melyekre a nap nap után felnyitott WC-k adnak csak választ: eszerint a kérdéseim, ómódú aggályaimmal együtt le vannak ***va!

vissza