Az idő
Mint azt már Einstein relativitás-elmélete is bizonyította: az idő relatív… S mivel nem vagyok éppen erős a reáltantárgyakból, úgy, mint a matematika, illetve fizika, megpróbálom ezt a gondolatot amolyan diáknyelvre-, a mi nyelvünkre lefordítani, és értelmezni. Lássuk…
Az idő relatív. Vagyis nincs is idő? Mi is az idő? Születés, elmúlás, és maga az élet! Pontosabban a születés, és elmúlás közötti állapot. Amíg az ember felcseperedik, lassacskán benő a feje lágya, célokat tűz ki maga elé, élete értelmet nyer, küzd a végsőkig. Az élet hullámvölgyeiben kicsit leereszt, majd újra talpra áll, hiszen a legnagyobb, és egyben legnehezebb feladat: ’’ Embernek lenni mindig, minden körülményben’’. A közeledő érettségi eleinte még boldogsággal töltött el. Végre- gondoltam, elmegyek innen! El, messzire… Főiskolára, kitörök ezekből a számomra embertelen körülményekből, családot alapítok, és élem az életem. S most? Alig töltöttem be a 16. életévemet… megijedtem. A születésnapom előtti éjszakán összekuporodtam az ágyamon, és csak sírtam és sírtam… Túl gyors, nekem ez túl gyors. Érzem, hogy az évek csak úgy repülnek, és már nem boldogsággal, hanem egyenesen félelemmel tölt el a tudat, miszerint alig két évem van még itthon. A családom, a barátaim, a szeretteim közelében, akik mindig minden rossz vagy jó pillanatomban mellettem álltak. Lassan el kell hagynom szeretett városomat, melyet (most már szégyenlem, de) alig pár hónapja a sárga földig lealáztam. Összepakolom a hosszú évek során összegyűlt, féltve őrzött, és minden nagytakarításkor leporolgatott relikviáimat, végignézek a falamat díszítő összes fotón. Rajtuk a barátaim, az emlékeim, ez mindenem! A szobám - benne az életem! A városkám utcáin a lábnyomaim… mindig minden nap ugyanazon az útvonalon haladok iskolába, már szinte megrögzött monotonitással. És végül, ami körbevesz: maga a levegő! Össze se tudnám számolni hányszor bámultam az erkélyünkről a csillagokat, hányszor sóhajtoztam, hányszor vágyakoztam valami új… valami más felé. S most? Egy karnyújtásnyira van mindez. Egy karnyújtás maga a nagybetűs élet! Hát ez lenne az idő… Emlékek a múltból, és csillogó szemmel, arcomon reményteli mosollyal tekinteni a jövőbe. Pedig elevenen él bennem, mikor anyukám kézen fogva bekísért az első osztályba, és én büszke voltam! Büszkeséggel töltött el, hogy a „nagyok ’’ közé tartozhatok.
Most minden vagyok csak nem büszke. Gyávának érzem magam. Ilyenkor hajlamos vagyok magamba zárkózni, és halogatni a dolgokat, gondolván: majd később elintézem, vagy: ha eddig nem volt fontos ezután se lesz az. De ezt most nem tehetem. Hogy is tehetném? Nem állíthatom meg. Az évek tovább fognak repülni, felkapva engem is, és most még könnyes a szemem, de egyszer talán boldog leszek, és az élet tengerébe csöppenhetek.
Siha Andrea